Aranyoskáim!
Közlekedjünk okosan!
Egy kis fogalom-magyarázattal kezdem – by Öreganyus:
Vadparaszt az utakon: az a sofőr, aki még a „Mi a f.szt csinálsz, te állat?!” – emelt decibellel, lehúzott ablakon keresztül történő, paraszti közlés után sem képes arra, hogy felfogja, mit művel.
Paraszt az utakon: az a sofőr, akinek fenti közlést kimondani nem szükséges, mert meghallja a dudát is.
Tegnapi napon ugyanis egész nap úton voltam, és a Jobb1-ből éltem végig, 3 megyén keresztül, mi zajlik az utakon. Pontosabban majdnem nem éltem végig. … Elmesélem.
Az utunk kezdetén még csak sóhajtottam, úrinő módjára, nyugtatgatva Apjukomat, mentegetve a sofőröket (mert hát meleg van, meg front van, meg biztosan olyan gyógyszereket szed, stb.) de estére kelve már magamból kikeltve üvöltöttem, amikor teljes gázzal az egyik idióta át akart hajtani egy rendőrnőn. … Ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.
Igen meleg volt már az idő, amikor elindultunk, ezeken a jó, magyar minőségű utakon. Az úton lévők idegi nyugalmát felettébb lerövidíti ez az időjárás, már ami a nyugalom rendelkezésre állási idejét illeti. Az, hogy főúton biciklis – már meg sem kottyant. Az út mentén dolgozó lányok mellett elfértek ők is. … Hegyvidéki területeken jártunk, javarészt, mellékutakat is igénybe véve, rövidítés céljából, hogy mindenhová időben sikerülhessen odaérni.
Az egyik hegyi városból kifelé, egész egyszerűen nem jutottunk ki a városból. No, nem azért, mert a város olyan vendégmarasztaló lett volna. Nem. Elhaladtunk egy bútoráruház mellett. Pontosabban: haladtunk volna. Mivel az előttünk tökölődő Aranyszínű Kisautó indexelt balra, az áruház felé, szemben pedig forgalom. Az Aranyszínű Kisautó tökölődése olyannyira kiterjedt, hogy amikor a forgalmi helyzet engedte volna, sem kanyarodott be, mert a messze távolból egy kis pont jelezte: ott még autó fog érkezni (talán a még meg nem született unokám 25. születésnapja körüli időben). Ő pedig, illedelmes sofőrként megvárta, hátha odaér szemből az az autó, majd egyszer. …
Ez nem is lett volna gond, azon kívül, hogy Apjukom arca kezdett furcsa mozgásokat produkálni. Ám egyszer csak felszisszent. Akkor már láttam én is: mögöttünk kilőtt egy személyautó, jobbról. Ám, amint mellénk ért, Aranyszínű Kisautó sofőrje, még mindig balra indexelve, elrántotta csillivilli autókáját jobbra. Ráadásul nagy ívben. Jobbról előző autósunk nyomta a dudát ezerrel, amitől Aranyszínű Kisautósunk megijedhetett, és rárántotta az autókáját az árokra – ezzel tolva az árok felé a jobbról erősen dudáló, hátulról előre törekvő, ám csikorogva fékező autóstársát. Hogy mi lett az eseménysor vége, nem tudom, mert Apjukom, amint felszabadult előtte az útvonal, kilőtt. Időre kellett mennünk, így nem értünk rá kivárni a végét a gladiátori küzdelemnek. Azért megnéztem jól az Aranyszínű Kisautó sofőrjét. Jól szituált, szemüveges, ondolált ősz hajú hölgy, akinek arcán kiválóan látható volt: azt sem tudta, hol, melyik rendezvényen van, de mindkét kezével görcsösen markolta a volánt (10 óra-2 óránál, ahogyan az elő van írva).
Következő mozzanat, ami már elkezdte felfelé tolni az én vérnyomásomat is, az a következő: hegymenetben lefelé, velünk szemben, ugye, fölfelé, ezerrel jött egy terepjáró. Ha hegymenet, akkor kanyarok. Ha ezerrel durransz egy kanyarba, sanszos, hogy átsodródsz a szembe jövő sávba. Ebben az esetben is ez történt, csakhogy mi haladtunk a szembe jövő sávban, farkasszemet nézve a sodródó terepjáró sofőrjével. Ha megijedek, hang nem jön ki a torkomon – így volt ez most is. Csak érzékeltem, hogy Apjukom ráhúz az árokra, hallottam a motorféket, és Apjukom barritonját, amint nem épp kulturált formában, egyetlen tőmondatban kifejti a véleményét, miközben próbálja egyensúlyban tartani az autót, és a terepjáró, a tükrünket érintve, sikerrel elhaladt mellettünk, mi pedig kötéltáncot jártunk az árokpart egy szakaszán, a 6 méteres árok fölött. Ekkor megszólaltam:
„Valami krepeg.”
Apjukomhoz nem jutott át az információ, mert épp az autót igyekezett visszavinni az útra, miközben saját monológját adta elő. Hangosabban ismételtem hát meg:
„- Állj meg, mert valami krepeg.
- És ugyan hol álljak meg, ha nincs egyenes szakasz? .
- Akkor is állj meg, mert valami krepeg.”
Egy olyan kanyarban tudtunk megállni, ahol nem volt olyan mély az árok, kihúzódva egészen az árok szélére. Nagy nehezen kikászálódtam a sofőrfülkéből, és elkértem a háromszöget, gondolván, hogy ha Apjukom lehiggad, úgyis nekikezd kereket cserélni. A bal hátsó ugyanis az előzőekben megélt Nagy Manőverben, két helyen szállt szét. Gondoltam, addig én dinamikusan elbicegek a kanyar kezdetéig, ahol is majd kihelyezem a háromszöget, nehogy egy Nagy Tudású, belerepesztve a kanyarba, elsodorja Apjukomat, autóstól. Úgy is lett. A Bádog Ember üzemmódomhoz képest indokolatlanul nagy sebességgel, nekifeszülve a menetszélnek (ja, azt azért nem …) haladtam előre (szigorúan az árokparton, Apjukom ugyanis megparancsolta, hogy ne üttessem el magam), kezemben a háromszöggel, mikor „zajt hallottam a garázsból”. … Ja, nem. … Az útról. A hang már előttem volt, a hangot okozó jármű pár másodperc múlva megérkezett. Mint az őrült, ki letépte láncát, vágtatott egy kamion, szemben Öreganyussal, aki az árkon átugrani, ugye, nem tudott. Ha pedig beleugrok, akkor ott is maradok az Idők Végezetéig – de legalább addig, míg a tűzoltók ki nem emelnek onnan, egy jobb képességű daruval. …
Hirtelen ötlettől vezérelten, tehát, inkább magam előtt, oldalra kitartottam a háromszöget, amit, természetesen, sikerrel kisodort a kezemből. Ekkor már levetkőztem úrinő modoromat, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért:
„Te Vadbarom, egy ember van a kanyar közepén!”
Közben rájöttem: mondhatok bármit, úgysem hallja meg. De annyit azért elértem, hogy mivel engem ki kellett kerülnie, talán Apjukomat sem sodorja el, mert kell, hogy lássa őt. Aztán bevillant: mi a francot keres a hegyi falvak közötti utakon egy megrakott kamion? Ráadásul olyan vonalon, ahol város 60 km-en belül sehol nincs, ez pedig egy áruházlánc szállítókamionja volt. Biztosíthatlak titeket, hogy nem a Jó Szomszéd boltjaiban terített – a kis falvakban meg ugye, nincs más. …
Miközben ezen morfondíroztam, sikerrel kihelyeztem a háromszöget, majd visszacammogtam a kerékcsere helyszínére, kb. 5 méterre megállva a kocsitól, az árokhoz közel, de az úton – gondolván: ha nem látják a háromszöget, akkor engem látnak majd, és így kikerülik Apjukomat is. Igen, kérdezhetnéd: és ha engem ütnek el? Válasz: ugyanaz. Ennyi év után teljesen mindegy, melyikünket darálják le – egymás nélkül már nem lesz értelme. Megfogadtuk, anno: Jóban-Rosszban, Betegségben – Egészségben. Akkor pedig esetleges közúti balesetben is. És erről nem nyitok vitát. Pont.
No, de. Túl voltunk ezen is, kerék kicserélve, háromszög visszatéve, és robogtunk tovább – ha tudtunk volna robogni, ezeken a jó minőségű, magyar utakon. Nekünk ez már meg sem kottyant, hiszen a megyénk legkátyusabb bevezető útja (megírta a Megyei Hírlap is, úgyhogy tutira úgy van) mögötti faluban élünk, szóval: otthon éreztük magunkat ezeken az utakon. Esküszöm, olyan volt, mintha szőnyegbombázás után jártunk volna. …
Eltévedtünk kétszer, de azok az asszonyok, akiket én csak Híradós-Szemtanúknak hívok, mert mindent tudnak, útba igazítottak, nagy lelkesen. Igaz, amennyit megkérdeztünk, annyi irányba terelt minket. De végül csak odaértünk. … Igen, kérdezhetnéd: GPS? … Nos: ennyire nem vagyunk technika-őrültek, de még csak technikai zsenik sem. Apjukom pedig nem ad a kezemre térképet, mert navigációból nem vagyok elég jó. Úgy is mondhatnám, hogy ha nem szól rám, képes vagyok a térkép fejjel lefelé való olvasására, merthogy szemüveg nélkül nem igazán látom a betűket sem. A szemüvegemet meg általában a gép mellett szoktam hagyni, az íróasztalon. Hát, így éldegélünk mi, a hagyományos megoldási módozatokra szavazva. Oda is érünk mi mindenhová – kisebb-nagyobb késéssel.
Elintéztük, amit el akartunk, indulás hazafelé. Másik útvonalon, mint ahol jöttünk, gondolván, sztrádán csak nem lesz ennyi gazdasági haszonállat, mint a falvak között. Hiú ábránd. …
Az első nagyváros előtt javították az utat. Igen hosszan, az egyik oldal le is volt zárva, akkor rakták rá a friss aszfaltot. Előttünk egy Kis Panda, állva vártunk, hogy a kezében bemondós eszközt szorongató ember elengedjen minket. Széles kézmozdulatokkal jelezte is, hogy mehetünk. Fontos még azt tudni, hogy szintén kanyargós, hegyi szakaszon vagyunk, lefelé menetben. Pár tíz métert megtéve egy morgás Apjukomtól, én még nem láttam semmit, csak azt, hogy a Kis Panda és Apjukom, egy és azonos pillanatban rántja fel a friss aszfaltra a kocsikat. Ekkor eszméltem: szemben velünk, nagy sebességgel csapódott a kanyarba egy – kapaszkodj: kamion. Mindez irányított forgalomkorlátozásnál.
Az villant az eszembe: ha sem a Kis Panda, sem Apjukom nincs észnél, a kamion és mi bedaráljuk szegény Kis Pandát. Mi ugyanis nem személyautóval, hanem egy Scudoval voltunk, a Pandának esélye nem lett volna a két nagy autó között. Kiemelve: két gyermekkel a hátsó ülésén. …
Mikor a lezárt útszakasz végére értünk, már veszekedtem Apjukommal, mikor a másik, szintén bemondós eszközt szorongató emberkéhez értünk, hogy álljon meg, mert beszélni akarok ezzel az ökörrel. Az Öregem nem állt meg, de nem is szólt semmit. Mikor biztos távolságba értünk, akkor lényegében azt közölte velem – most csak tömören foglalom össze: minek álltunk volna meg? Észt nem lehet adni annak, akinek nincs. …
És még nem értünk haza. Az, hogy a városokon nem lehet keresztülvergődni, emberi időn belül, mert sem a lámpák nincsenek összehangolva, sem a sofőrök nincsenek összehangolva, irányjelzőzik ide, de oda fordul, nem képes kanyarodni, vagy éppen szembefordul a saját forgalmi sávjával – már annyira mindennapos, hogy említésre sem méltó.
Hanem. … Dinamikusan haladunk, ugye, hazafelé, Kis Falunk előtti utolsó városhoz, azaz: a célegyeneshez közeledve, amikor is …
Kis F.s Autó, szép barna színben, előttünk, a belső sávban, kerek 30-as tempóval nyomta a gázt, ezerrel. Apjukomnak a szeme sem rebbent, kihúzott a külsőbe, haladtunk tovább. Azt láttam az arcán: ez mindennapos lehet. Igen ám, csakhogy a külsőbe a mellékutakról rákanyarodni is szoktak. Természetesen mindenféle szétnézés nélkül. Olyan volt, mint egy dodzsempálya, lassított felvételen. Be is lassultunk, rendesen. … Mikor is Apjukom még ennél is jobban lassított. Akkor láttam, hogy a belső sávban egy rendőrautó áll, félkeresztben, előtte egy férfi és egy női rendőr, beszélnek az autósokkal. Apjukom nem haladt el mellettük, amit akkor még nem értettem, hanem megállt. Látom ám, hogy Kis F.s Autó, szép, barna színben, a rendőrök elé gurul. A belsőben. … Nem húzódik a külsőbe, pedig Apjukom adott neki helyet. Látjuk, hogy a rendőrök az ablakon keresztül beszélnek vele, majd Kis F.s megindul. Előre. A belsőben.
A rendőrnőn keresztül.
Üvöltöttem. Nem tudtam visszafogni magam, miközben a rendőrnő éppen, hogy el tudott ugrani, a Kis F.s, szép, barna színben, pedig eközben, hátra sem nézve, komótosan tovadöcögött. Benne, természetesen egy szemüveges, 70+-os, férfi sofőrrel. ….
A rendőrnő a vezetőoldali ajtónkba kapaszkodva mondta el: délelőttől ott álltak kinn (ekkor már annyira volt este, hogy kezdett lehűlni az idő), baleset van, maradjunk a külsőben. Kínáltam üdítővel, nem fogadta el, így elindultunk. Elhaladva a baleseti helyszín mellett azt láttuk: két trailer még ott áll, közöttük egy városi terepjáró (mi más?) és egy nagymotor. Az útfelületet akkor kezdték el felmosni. …
Aranyoskáim!
Életem során sokszor voltam úton, itthon, és külföldön egyaránt, ilyeneket, ekkora gyakorisággal azonban még sehol nem tapasztaltam, hazánkon kívül. Összefoglalom a következtetéseimet:
Talán nem ártana kezdeményezni, hogy a 65+-os sofőröknek PÁV alkalmasságit írjanak elő, kötelező jelleggel, a jogosítvány megtartásához. Mert ha egy gyerek nem vezethet, 17 év alatt, de 18-ig csak gyakorlott sofőr felügyelet mellett, akkor tegyük már felügyelet-kötelessé a másik végletet is. Alappal állítom ugyanis: ha volna arról szóló statisztikai kimutatás, hogy a közlekedési balesetek hány %-át mely korosztály követi el, kiugróan magas számadatot kapnánk a 65+-osok vonatkozásában.
Hozzátéve: bár a kamionosoknak elő van írva a PÁV, őket is letiltanám az utakról, simán. Mert van kihasználatlan vasúti szállítmányozás, mint szolgáltatási szektor hazánkban, a fuvarozás nagy részét simán át lehetne irányítani oda (de a vízre, vagy az égre is), és akkor ezek a böhöm nagy gépek nem darálnák be a kis autósokat. Mert a kamion nem lassít. A kamion nem tartja be a szabályokat, és nem néz szét. Mert ő kamion – átgázolhat bárkin, és bármin. …
Elkényeztetett hülye gyerekeknek pedig ne vásároljunk terepjárót. Még akkor sem, ha megengedhetjük ezt magunknak. Mert a lovakkal tudni kell bánni. Az egóval meg még jobban. Mert egy motoros is megelőzhet az utakon, nem kell rárántani a kormányt. Ezért van két sáv, hogy még az ilyen kaliberű terepjárósok arca is elférjen rajta. A lényeg az: ha viselkedni nem tudó ifjoncnak ajándékozunk terepjárót, abba előbb-utóbb, valaki belehal. Tegnap, a mi útvonalunkon egy motoros – és ne felejtsük: majdnem mi is.
És még egy nagyon fontos dolog, üzenve Kis F.snak, szép, barna színben: ha nem látod, hogy előtted áll egy rendőr, akkor ne ülj bele az autódba! Mert akkor bárkin képes vagy átgázolni. Maradj inkább otthon.
Van még mit tanulnunk, tehát, a közúti közlekedés terén, azt hiszem.
Szeretettel ölel titeket:
Öreganyus
Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva, Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza
