Nincs a munkaidőnknek kezdete, és vége sem ....

2018. június 29. 14:12 - Öreganyus

"Az otthonápolás munka!"- ezzel a jelmondattal álltunk ki a Parlament elé a kormány jövő évi költségvetési vitanapjának kora reggelén. Három civil szervezet a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület, a Csak Együtt Van Esély Csoport és aHang célja az volt, hogy felhívjuk a képviselők figyelmét arra, hogy Magyarországon az otthonápolás szinte egyenlő az elszegényedéssel!!

"Amit mi teszünk, az sokkal nehezebb, mint egy átlagos 8 órás munkavégzés!"

- írta egy marcali édesanya, Lipusz Andrea, akinek levelét volt szerencsém felolvasni a Kossuth téri szélben, hiszen 15 éves, halmozottan sérült fia mellől nem tudott eljönni, de soraival üzent!

"Nekünk nincs a munkaidőnek kezdete és nincs vége sem!"

- visszhangzottak az édesanya mondatai, és láttam magam előtt egy asszonyt, aki több mint egy évtizede, hétvége, szabadság, nyaralás nélkül gyermeke gondozásának él. S hogyan hangzott az édesanya teljes üzenete? Íme:

"Megtiszteltetés, és meghatottság keveredik bennem. Megtisztelő, hogy ennyien kíváncsiak vagytok ( remélem nem tiszteletlenség, ha a tegező formát választom) arra, amit mondani fogok, és meghatottság, mert nem a magam nevében szólok, hanem sok, hozzám hasonlóan nehéz helyzetben levő anya-társam nevében. A hozzászólásommal őket is szeretném képviselni, őket, akik a szememben a hétköznapok hősei. Akik naponta harcolnak sérült gyermekükért. Akik naponta küzdik le magukban azokat az érzéseket, ami a feladásra késztetné őket. Akik mindennap csendben, önös érdekeiket feláldozva, erőn felül, már-már érthetetlennek tűnő kitartással végzik ezt a rettenetesen nehéz feladatot.

Amit mi végzünk, az jelenleg nem számít munkának. Ehhez mérten megalázóan alacsony az érte kapott juttatás is. Gyakorlatilag "segélyen" élünk. Nincs munkaviszonyunk. Nincs elismerve, hogy amit teszünk, az sokkal nehezebb, mint egy átlagos, 8 órás munkavégzés. Nekünk sosincs a munkaidőnek kezdete, és nincs vége sem. Nem tagolódik nappalra, és éjjelre. A mi szolgálatunk folyamatos, és a gyermekünk élete végéig, vagy a mi életünk végéig tart. Nem kapunk szabadságot, nem járunk el nyaralni, és síelni sem. Nincs kávé-szünet, és ha betegek vagyunk, nem fizet senki táppénzt, de fölösleges is volna, hiszen nem lehetünk betegek. A gyerek szükségletei az elsők, és ők nem ismerik milyen az, ha anya beteg.

Félretettünk lassan mindent, ami a saját szükségleteinket jelenti. Feláldoztuk magunkat valamiért, amit helyettünk senki sem csinálna végig. És mi nem is kérjük ezt. Ez a mi döntésünk: Vállaljuk a sérült gyermekünket ( hozzátartozónkat) és családban neveljük fel. Nem baj, ha ez áldozatokkal jár. Akkor miért vagyunk most itt?

Nem kérünk sokat. A jelenlegi, és mindenkori Kormánytól azt kérjük, nézzenek ránk. Nézzenek a gyerekeink szemébe, ( minket észre sem kell venniük!) és döntsenek lelkiismeretük szerint: Valóban nem munka, amit értük végzünk? Valóban nem járna méltányos fizetség az anyáknak, legalább a mindenkori minimál-bér erejéig? Hiszen ha mi, anyák feladjuk, a gyerekeink állami gondoskodásba kerülve a mostani összeg sokszorosába kerülnének, ezt mindannyian tudjuk..

Itt állnak most azok, akik érintettek, é azok is, akik azokat képviselik, akik magukat képviselni sem tudják, hiszen gyermekük mellől ennyi lehetőségük sincsen. Én is közéjük tartozom. Otthonról küldöm az üzenetemet, sokunk nevében, és megköszönöm, hogy felolvassák az üzenetemet. Mert sokan vagyunk, akiknek csak a remény maradt, hogy most végre, valami változni fog. Hangosan, szavamnak a többség adta erővel kérem most a döntéshozókat: Lépjenek értünk, akik maguktól nem tudjuk felemelni a lábunkat, szóljanak helyettünk, akiknek talán szavuk sincsen.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Álmos, egy 15 éves, halmozottan sérült autista (és két egészége bátyjának) az anyukája voltam, Somogy megyéből, Marcaliból.

Szeretettel ölellek Benneteket: Lipusz Andi"

.....

Én is érintett vagyok. Tudom, mit jelent az, amikor minden a sérült gyermek jólléte körül forog. A családok szétforgácsolódnak, és többnyire az anyák maradnak magukra gyermekeikkel, elszigetelten! Hazánkban ma, 45 ezren ápolják otthon sérült gyermeküket, hozzátartozójukat. Ezt a munkát Magyarországon az állam netto maximum a legsúlyosabb helyzetben lévőket ápolóknak 52.810,Ft-tal “támogatja”, miközben egy fogyatékos ember állami intézményben történő ellátása ennek a többszöröse!

Tavaly Csehországban 180 ezer forintnak megfelelő összeg járt havonta az otthon ápolásért, és Európa számos országában jóval magasabb a támogatás.

A demonstráció célja az volt, hogy az ápolási díj összege érje el a mindenkori minimálbér összegét és számítson munkaviszonynak, hiszen sok édesanya egyáltalán nem tud munkát vállalni az ápolásra szoruló gyermeke mellett!

2018 a Családok Éve - a kormány idei jelmondata, reméljük, hogy valódi tenni akarás van a szavak mögött!

Pápai Ildikó

Cseve

A petíció továbbra is aláírható:

https://terjed.ahang.hu/campaigns/apolasidij

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva, Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza