Aranyoskáim!
Ma arról írok nektek egy tanmesét: hogyan lehetséges az, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb?
A szántón, két, egymás melletti területen gazdálkodott egy Kertészleány és egy Kertészlegény. Nem tanította őket senki a gazdálkodás fortélyaira, mindent egyedül tapasztaltak ki. Figyelték szomszédaikat, mit, mikor, hogyan csinálnak, és utánuk csinálták. Egészen addig sikerrel is jártak, míg a Király új Leleményt nem mondott Kisdobosa útján nekik. A Kisdobos egy szép vasárnap, a Templom előtt kidobolta:
„A Királyunk versenyt hirdet a Kertészleányok és Kertészlegények számára. Bölcs Királyunk minden, a versenyre jelentkező Kis Kertésznek ad egy-egy különleges szőlőtövet. Azé lesz a Király fele királysága, aki a legédesebb szőlőt termeszti a szőlőtőből.”
Nagy kedvet kapott a versengéshez, no, és persze, a nyereményhez is a Kertészleány, de a Kertészlegény is. Hiszen ők már mindent tudnak a növénytermesztésről, úgyhogy – gondolták -, gyerekjáték lesz megszerezni a fele királyságot. Csak még előbb kényelmesen megebédelnek. Hiszen vasárnap van, és vasárnap a Király sem dolgozik.
Úgy is lett. Másnap, annak rendje, és módja szerint kicsinosították magukat, és a Király színe elé járultak. Lenézve mérték végig a többi, jelentkező, földeken használatos ruhában megjelenő parasztot, gondolván, hogy: lám, mennyivel különbek ők akárki fiánál-borjánál! … Hát ezek még megjelenni sem tudnak tisztességesen a Bölcs Király előtt! …
A Bölcs Király végignézett rajtuk, és hófehérre őszült bajsza alatt egy félmosolyt elengedve így szólt:
„Sajnálattal látom, hogy bizony elkéstetek, Híveim! De, ha nagyon szeretnétek részt venni a versenyben, ím, az utolsó tövet Néktek adom! Osztozzatok rajta bölcsen! Csak aztán édes légyen ám az a termés!”
A fiatalok ígérték a Királynak, hogy az bizony úgy lesz, és hajbókolva kihátráltak a Trónteremből. Amint az Alabárdosok becsukták előttük az ajtót, azonnal húzgálni kezdték az egyetlen, megmaradt szőlőtövet, mindketten erősen állítván, hogy ő gondosabb gazda, ő jobban tudja, de szívesen osztozni fog a nyerendő fele királyságon, csak a másik engedje el a szőlőtövet. Nem engedte el a tövet egyik sem. Mikorra aztán a nagy cívódásban hazaértek, a szőlőtő már nem volt olyan szép, mint amikor azt a kezükbe kapták. A nagy húzkodásban ugyanis a szőlőtő elengedte büszke tartását, de azért még állt, mint a cövek. Mivel estére kelve már nem látták értelmét kimenni a földre, és a tövet földbe tenni, úgy döntöttek hát, hogy majd a reggeli pitymallat jótékony takarását kihasználva, gyorsan, frissen, üdén, kiszalad vele a földre, és elteszi azt a saját területén.
Igen ám, csakhogy mindkettő ezt gondolta – nem gondolva bele abba, hogy a másiknak is legalább olyan fontos az a szőlőtő, mint neki magának. …
Hajnalodott. Kertészlegény kelt a kakassal, azonnal haptákba vágta magát, és máris rohant a szőlőtőért, a telekhatáron lévő istállóba. Kit lát ott? Hát Kertészleányt, kócosan, gyűrötten, éppen, hogy kikelt az ágyából, feltűrte hálóige alját, a derékrészhez, meztéláb, kezében a szőlőtővel. Némán meredtek egymásra, fejükben zakatolt a kérdés:
„No, hát már most aztán mi légyen?” …
A szántóra vezető úton, közösen fogva a szőlőtövet, azt döntötték el, hogy a telekhatárra ültetik le a tövet, hogy mindketten egyformán hozzáférjenek, és gondoskodhassanak róla, úgy, ahogyan azt kell, ahhoz, hogy a legédesebb termés erről a tőről kerülhessen a Király elé.
Úgy is tettek. A Kertészlegény kiásta a tő helyét, a Kertészleány beletette a tövet, gondosan meglocsolta, elégedetten szemrevételezték munkájuk eredményét, pontosan a két telek határán, majd kézenfogva hazafelé vették az irányt. Miközben hazafelé bandukoltak, eszük ágában sem volt az, hogy megérdeklődjék más Kertészektől, mi is az a szőlő, és hogyan kell azt gondozni-nevelgetni, ahhoz, hogy az termést, méghozzá édes termést hozzon. Nagy magabiztosságukban bizony ez eszükbe sem jutott, mert meggyőzték magukat arról, hogy, ha már termeltek más növényt, akkor a szőlőtermelés is menni fog.
Innentől kezdve minden nap együtt mentek, ki-ki a saját földjére, és ápolták-gondozták földjeiket, serényen. Mindig a nap végére értek oda a közös szőlőtőhöz, de akkorra már nagyon fáradtak voltak, az egész napi, izzasztó melegben történő kapálástól. Kertészleány kérlelve nézett Kertészlegényre:
„Nagyon fáradt vagyok, megkapálnád te? Ígérem, holnap én kapálom meg helyetted is!”
Kertészlegény megsajnálta a fáradtságtól elcsigázott Kertészleányt, és átvette tőle a kapálást. És eljött a holnap. Amikor is a Kertészleány megint nagyon fáradt volt. Majd másnap, és harmadnap is. Kertészlegény kezdte elúnni. Gondolván, hogy ha ő kapálja, akkor, tulajdonképpen a szőlőtő az övé. A sokadik nap pitymallatján hamarabb érkezett hát (még a kakas előtt) a földre, mint a Kertészleány, és a szőlőtő köré egy mezsgyehatárt húzott, hogy jelezze: a szőlőtő az ő földterületéhez tartozik. Megérkezett Kertészleány is, és irtózatos haragra gerjedt, amikor azt kellett látnia, hogy a nagy nyereménnyel kecsegtető szőlőtövet Kertészlegény kisajátította. Késő estig maradt hát a földjén, Kertészlegény már rég hazatért, amikor Kertészleány fogta kis gereblyéjét, elsikálta a Kertészlegény által húzott mezsgyehatárt, és új mezsgyehatárt jelölt ki, amellyel azt mutatta: a szőlőtő bizony az ő földjéhez tartozik.
Így ment ez, minden nap. Pitymallatkor Kertészlegény, késő este Kertészleány húzta át a szőlőtő körül a mezsgyehatárt. Közben a szőlőtövet érte az éltető napsugárzás, hullott rá az eső, így növekedésnek indulhatott. Indácskáival kapaszkodót keresett, de nem talált, így a földön kezdett elterülni, és növekedni tovább, annak rendje, és módja szerint. Minél jobban terjeszkedett a szőlő, annál nagyobb területeken kellett Kertészleánynak és Kertészlegénynek átkapálnia, fáradhatatlanul húzkodva a mezsgyehatárokat, megmutatván a másiknak, kié is a szőlő valójában.
A szőlőn közben kis, zöld gömböcskék jelentek meg, ám ezt sem a Kertészlegény, sem a Kertészleány nem vette észre, mert még mindig a mezsgyehatárokat húzkodták, nagy hévvel. Ebben az időszakban járt körbe a Bölcs Király, és szemrevételezte, hová alakulnak, fejlődnek az általa odaajándékozott szőlőtövek. Mikor a Kertészleány és Kertészlegény földjének határára ért, látta, hogy a szőlő bizony már igencsak terebélyes, és körülötte nagyon mély, várárokhoz hasonlatos képződményt alakítottak ki, mind a két telek felé, és a várárok mélyítése közben a kapák egymáson csattognak, nagy hevülettel már. Olyannyira ment a harc, hogy észre sem vették Bölcs Királyuk látogatását.
A Bölcs Király nem szólt semmit, csak elgondolkodva hazakocsizott, várva, hogy leteljen az Esztendő, és láthassa, mit teremnek az odaajándékozott szőlőtövek.
Így is lett. Letelt az Esztendő, a Kertészek leszedték a szőlőtő termését, szép, fonott kosárba téve járultak a Király elé, kóstoltatásra. Így tett Kertészlegény és Kertészleány is. Mivel az ő szőlőjük akkor már mindkettejük földterületére szét tudott terülni, egy-egy pallót általvetve a mély árkokon, gebeszkedve-kapaszkodva igyekeztek leszedni a tő közelében lévő termést, és azt, külön-külön vitték a Király elé.
A kóstoláskor, a Bölcs Király az elé tett gyümölcsöket egy-egy arany, és ezüst pénzzel jutalmazta, így jelezvén, melyik ízlett neki, és melyik nem. Kevesebb aranypénzt osztott ki a Király, mint ezüstöt. Végül következett a Kertészleány és a Kertészlegény. A Bölcs Király nem evett az eléje tett gyümölcsből, hanem azt mondta nekik:
„Ti dolgoztatok vele, ti gondoztátok, ti nevelgettétek. Kóstoljátok meg hát egymás gyümölcseit, és mondjatok véleményt!”
Egyszerre kóstolták meg, és szájukat szinte azonnal görcsbe rántotta az az irtózatos savanyú íz, amit a gyümölcs szétharapásakor mindketten, azonosan, és egyszerre éreztek. Annyira savanyúra érett a gyümölcs, hogy az íztől a szemükből is kicsordult a könny. És nem értették, hiszen egész nap, és minden nap a földjeiken voltak, és kapálták, és kapálták a Királytól kapott szőlőtövet. Látva tanácstalan kétségbeesésüket, a Bölcs Király így szólt:
„Ti csak egy rézpénzt érdemeltek termésetekért. Mert csak körülötte kapáltatok, de a tövét nem. Mert csak a köré húzott várárokba tettetek vizet a tövére nem. Mert nem kapott a tövetek karót, amin fel tudott volna kapaszkodni, magasra, így termését nem érte eléggé a napfény. Mert nem vettétek észre, árokásás közben, mikor kell nemesíteni, mikor kell metszeni, mikor kell elkötni, és mikor kell bújtatni az indáit. Nem hónaljaztátok, és nem egyeltétek a tövét sem. A ti tövetek úgy nőtt meg, ahogyan az út szélén a gaz. Olyan az íze is. …”
A Kertészleány és a Kertészlegény nem értette, miről beszél a Király. Kifelé menet még hajbókolni is elfelejtettek annyira bizonygatták a többi kertésznek, hogy hát ők minden nap kinn voltak a földjeiken, minden nap kapálgatták, és öntözgették, nem is értik, ez hogyan történhetett. Hallván ezt a bölcs Király, utánuk szólt, mielőtt kiléphettek volna a Trónterem ajtaján:
„Ne feledjétek: ti nem a közös szőlőtövet kapálgattátok, és öntözgettétek, hanem csak a saját földjeiteket. És ennek meg is lett az eredménye. Az eredményért pedig egyformán felelősek vagytok, mindketten, mert közösen ültettétek el a szőlőtövet. ….”
Aranyoskáim!
Eddig a mese. Tanulság: nem elég, hogy a tiéd. Ha nem gondozod, és nem ápolod, ellenben kisajátítod, nem érsz el vele eredményt. A szomszéd kertje azért zöldebb, és a másik termése azért édesebb, mert a szomszéd odafigyel az általa termesztett növény igényeire, a fejlődés minden időszakában, és megadja számára mindazt, ami jár neki, akkor, amikor az igényli azt. Ha te minderre nem figyelsz oda, hanem megelégedsz azzal, hogy a tiéd, akkor a szomszéd kertje mindig zöldebb lesz, a te kertednél. …
Ezt sosem felejtsétek el, ha ti is szép, zöldellő kertet terveztek magatoknak, felnőttként.
Szeretettel ölel titeket:
Öreganyus
Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva, Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.