Aranyoskáim!
Folytatom a vidéki életről szóló mesémet. Fontos, hogy meseként aposztrofálom, hiszen igen sok támadást kaptam levelem első részéért, azon okból kifolyóan, amit ott és akkor leírtam. Ezekkel a rosszindulatú megjegyzésekkel bizonyítani is tudom, ily módon, hogy milyen szintű diszkriminációt szenvednek el a vidéki emberek a városi emberektől, csak azért, mert ők vidékiek, más mentalitással, más világnézettel rendekeznek – és mindez tűrhetetlen a városi gondolkodású ember számára.
Kocsis Gábor írt erről A diplomával nem adnak gerincet (és észt sem) című írásában. Most csak egy pár gondolatot idézek tőle, de a teljes írást olvassátok majd el, Kedveseim, ha érdekel titeket. Érdemes. Így kezdi gondolatait:
„Tanult emberekkel van tele a társadalom. Tanult bunkókkal. Tanult aljasokkal. Tanult gyűlölködőkkel. Tanult kétszínűekkel. És természetesen vannak jólelkű, tisztességes, becsületes emberek is, akik az alapvető emberi értékeket megőrizve élnek – függetlenül attól, hogy van-e diplomájuk, vagy sem. A gerincnek ugyanis semmi köze a megszerzett papírokhoz. Az észnek sem. Sokszor még a tudásnak sem.”
S bár ő az oktatási rendszerről értekezik, a tőle kiragadott idézetekkel alá tudom támasztani a városi ember – vidéki ember közötti ellentét magvát adó hiedelemrendszert:
„Aki viszont többre vágyik, az elkezd mélyebbre ásni. Elkezdi mélyebben megismerni önmagát, és ezáltal az embereket is. Elgondolkodik rajta, hogy a társadalmi skatulyáknak vajon mennyi a létjogosultságuk. Tényleg okosabb az, aki végigülte az egyetemet? Tényleg nem lehet a búzamezőn szántó paraszttól semmit sem tanulni? Tényleg megbízhatóbbá válik valaki a diplomától? Tényleg az iskolai tanulmányok függvénye a gerinc?
És miután mindezen elgondolkodott, talán az okokat is elkezdi keresni. Mert a változás itt kezdődik.”
Ezt a változást, amiről Gábor is beszél, szeretném elősegíteni a saját gondolatmenetemmel, egy más megközelítésből. Mert a saját bőrömön tapasztaltam meg – még azt is, hogy falu és falu között is rengeteg különbség van, nemhogy a város-falu között. A maradéktalan elfogadást csak egy kis faluban találtam meg. Egy annyira kis faluban, ahol alig többen, mint 500-an élnek, a lakosok többsége pedig idős. Az idős emberektől pedig, Aranyaim, ha odafigyelünk rájuk, borzasztó sokat tudunk tanulni. Míg városon csak zavaró tényezőknek minősülnek, kis faluban (fontos, hogy nem a nagyközségekben) tekintélynek örvendenek. És van miért.
Mert idejöttem, példának okán, én, eltelve attól, hogy már mennyi mindent tudok, mennyi mindent láttam, hát mi az nekem, hogy kertben termelem meg magunknak a primőrt? … Aha. … Ahogy azt Móricka elképzelte. …
Ugyanis, Aranyaim, úgy gondoltam, délután kipalántázok, a nap addigra már langyika – milyen okos vagyok (!) gondoltam – úgyhogy nem égeti majd ki a palánta tövét. Simán ment, felettébb elégedett voltam magammal – mert hát én, ugye, mindent tudok, főleg egy ilyen semmi műveletet, mint a palántázás. … Hát, Drágáim, reggelre az összes palántám hasalt. … Pedig beöntöztem, mikor ültettem. Öntözgettem is, esténként, serényen, de csak nem akart nekem felegyenesedni. Akkor már okolni kezdtem az időjárást, a talajt – mert hát mit tanul az ember, ha nem azt, hogy sosem ő rontja el, ha nem sikerül -, de csak nem akart egyenesen állni. Akkor jött a sz.rok-bele érzés, nagy erővel. … Locsolásról azért csak nem tudtam leállni, kapálgattam is, de kellett egy hét, hogy magához térjen a palánta. Akkor újfent megelégedtem magammal: no, csak nem vagyok én annyira hülye, mint első ránézésre ezt gondoltam.
Gondozgattam-gondozgattam a palántákat, melyek akkorra már álltak, de mintha nem fejlődtek volna. Újabb idegroham, amikor azt kellett látnom, hogy a Szomszéd Néninek már sárgulnak a palántákon a paprikák. Az enyém meg áll, mint a cövek, de semmi. … Még egy virág sem. …
Akkor már figyelgettem a ritmust, ő mikor kapál, mikor locsol, és sunyiban átvettem a technikát és a tempót. Gondoltam: most már tényleg mindent tudok, mert úgy csinálom, ahogy ő. … És elkezdtek jönni a virágok a palántán. Igen ám, de a néni akkor már a termést szedte le. … Fújtattam: ezt nem hiszem el! Mit rontottam el, már megint?! …
A büszkeségem természetesen nem engedte, hogy rákérdezzek, mert hát egy értelmiséginek ezt tudnia kell (mit mond a falu – effektus), igyekeztem nem tudatosítani magammal, hogy egy, eredetileg tök egyszerű munkafázis kifogott rajtam. Apjukom nem osztotta az aggodalmaimat, mondván:
„Megvan mindennek az ideje. A feneked a földhöz verheted, akkor sem fog hamarabb teremni. …”
Nem elégített ki ez a válasz, végül csak levetkőztem a városi gőgömet, és átsétáltam a Szomszéd Nénihez. Csak kérdezni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Elállt a szavam attól, amit láttam. Az én palántáimhoz képest az övéi háromszor olyan vastag szárral rendelkeztek, a termés rajtuk szép volt, és húsos, az én aszott produktumommal szemben. Már majdnem sírtam. Szomszéd Néni elmosolyodott, és kérdés nélkül elkezdte mondani:
„Tudom, Aranyom, mert láttam. Furcsálltam is, hogy délután rakod ki őket, mert a nap elszívja akkor még az életet. Este kell kirakni, hogy a reggeli harmat felrántsa a szárát, az éjjeli hűsben meg megkapjon a gyökere. És nem tövön kell locsolni, Aranyom, hanem árokban, így-e, látod-e?”
Mutatott a saját ágyására. Közben folytatta:
„Meg hát az se árt, ha nem szűz földbe ültetsz. Szűz földben nincs erő.”
Szűz föld? Nem tudtam értelmezni a szóösszetételt, de maradék önbecsülésemet mentve, úgy csináltam, mint aki érti, amit hall. Megköszöntem szépen, és egészen addig pörögtem a szóösszetételen, amíg Apjukom haza nem ért. Tőle kérdeztem meg: ezmiez? … A válasz, összefoglalva: évekig használatlan földet csak beszántattunk, és előkészítettük palántázásra, de nem trágyáztunk. Felelősségre vontam, jól megsértődve, hogy ezt miért nem mondta. Mire a válasz:
„Mert te mindig, mindent tudsz. Mit erősködnék? Azt mondtad, te akarsz kertészkedni, hát csináld. Közben majd megtanulod.”
És ez az, Drágáim. Ez a vidék titka, ez a hozzáállás, hogy: csináld, és majd megtanulod. Nem bírál, nem irányít, hagyja, hogy megtaláld önmagad, és megtaláld a saját megoldási technikáidat. És nem szól bele, csak, ha kéred ezt. De ahhoz, hogy kérd a segítséget, le kell tenned a büszkeségedet. Mert erre a vidék rákényszerít. És ez az, ami városon nincs. Hiszen az emberek ismeretlenek egymás számára, ha valamit nem értünk, a családtagokon, vagy barátokon kívül nincs kit megkérdezni. És ha ők nem jártasak abban, amit kérdezünk, nem biztos, hogy hatékony választ kaphatunk. (Mert az interneten sem minden válasz van fenn.)
És ez az origója annak, hogy vidéken nem lényeges a rátartiság, és a ki-ha-én-nem mentalitás.
És itt engedjétek meg, egy kis kitérővel, hogy megemlítsem egy másik maradandó élményemet: füvet kiszedni a palánta gyökerétől, műkörömmel. …. Az még ment is. No, de utána kiszedni a köröm alól a földet!? Vagy a cékla tisztítás utáni elszíneződést kitisztítani? Vagy, elég, ha csak a nagytételű tökgyalulásra gondoltok, és az az után maradó masszív töklé-rászáradásra. Mert az már gyalulás közben rászárad, Aranyaim. De mondhatnám a csalamádé tartósítást is. Mert az sem kisebb baleset, amikor a jóbors, meg a köménymag beékelődik a műköröm alá. Azt is ki kell onnan szedni. … A manikűrösöm sírt, amikor meglátta (ráadásul, tartósítási szezonban majdhogynem hetente zaklattam ezekkel). … Úgyhogy ezt le is tettem, jó gyorsan, mert teljesen magamtól rájöttem, hogy vagy ez, vagy az. El kellett döntenem, ki vagyok én (Apjukom nem kis derültségére)– erről majd írok még a későbbiekben.
Ugyanakkor, ha segítséget kérsz, vidéken, nem nevetnek ki, mert azt vallják: mindennek megvan a maga ideje. A tanulásnak is. Nem erőltetik, és nem kényszerítik ki. Az élet úgyis kikényszeríti ezt. Ráadásul értékelik, ha tisztába jössz önmagad határaival, és ezt vállalni is mered. …
Ez csak egy példa volt, a rengetegből, Aranyaim, de nem is írok több példát, már ebből is láthatóvá válnak a lényegi különbségek a vidéki- és városi mentalitás között. Egyik olvasóm megkérdezte, a levelem első részét olvasva, hogy olyan, mintha sértődöttség volna kiérezhető az írásomból. Azóta sokat gondolkodtam ezen, és rájöttem – amit neki meg is írtam, közvetlenül: ez nem sértődés, hanem a felismerés. (És talán egy kicsi sértődés is, azért, tényleg. Mit tagadjam? De ha az is, akkor az is csak azért, mert bizony az embernek nagyon nem esik jól, amikor rá kell jönnie arra, hogy tudjon is bármennyit, semmi az, a vidéki emberek bölcsességéhez képest).
Mert a vidéki ember rábízza magát a sorsra. Ha a sors úgy akarja, úgy lesz. Ha a sors nem akarja, akkor bizony, akkor sem lesz úgy, ha megfeszülünk a nagy akarásban. A vidéki ember nem pereskedik, mert azt vallja: ha nem sikerül egymás között megegyezni, akkor azt már megette a fene. A vidéki ember nem jelent fel, de tesz arról, hogy érezd a haragját. Ha ugyanis egy vidéki embernek ártasz, akkor azonnal ártasz a lakóközösségének is. És egy emberként zárnak össze az ártó szándékú ember előtt. És ez az eredete azoknak a mémeknek, Drágáim, amelyek úgy terjednek az interneten, hogy: ha a falu elején ezt teszed, a falu végén már emezt tudják. … A mémeket azok készítik, akikre már rápirított a sérelmet szenvedett lakosa mellett összezáró falu. Elgondolkodtató, ezen logika alapján az, hogy akkor kik azok, akik like-olják, vagy osztják tovább ezeket a mémeket? … Ugye, elég a válaszhoz csak egy picit gondolkodnotok, Kedveseim?
Aranyoskáim!
Most már talán értitek, miért diszkriminálja a városi ember a vidéki embert (pedig mindössze csak nem érti, de a számára ismeretlent mégis elutasítja). És ez a kollektív diszkrimináció az, ami miatt a vidéket a jogalkotó tüntetően elnyomja, és elfelejti, fenntartva a tartós társadalmi ellentétet vidékiek és városiak között, pusztán azért, hogy vidéken ne kelljen fejlesztésekre költeni. Mert jogokat érvényesíteni (fentebb kifejtettem) a vidéki ember nem tud. Sem alkalma, sem lehetősége erre, a kardoskodás pedig szégyennek is minősül a vidéki ember megítélésében, így ezt nem teszi. Jogot érvényesíteni tehát csak a városi ember tud. A vidéki ember számára is. Egyértelmű, ugye, Drágáim, hogy ha mesterségesen fenntartják a vidéki-városi viszályt, akkor a városi ember sosem fog a vidéki ember védelmére kelni?
Csak nézzetek szét hazánkban: Közútfejlesztések: csak nagyvárosok közelében, vidéken tengely-, vagy más törés (az egyik szomszédomnak pl. nemrég tört ketté a műszerfala, mert ezeken a nem kis kátyukon kell naponta kétszer munkába-munkából haladnia, alólunk pedig már két autó halt ki, véglegesen). Közvilágítás korszerűsítés csak nagyvárosokban, a vidékinek, ha villog a szeme, láthat, ha akar, vagy ne menjen sötétedés után az utcára. Akadálymentesítés még nagyvárosokban is csak részlegesen – vidéken nem is hallanak róla. Képzőintézmények-munkahelyek: városokban több is, választási lehetőséggel, vidéken több tíz kilométer utazást követően. Ha. Még országrészeket is diszkrimináltat a jogalkotó az emberekkel. Hiszen feltűnően csak a nyugati határszélen, mint a gomba, nőnek az új munkahelyek, és a többi határszélen? No. Hát erről van szó, igen.
Ha a fejlesztéseken osztoznia kellene a vidékiekkel a városiaknak, akkor klasszisokkal kevesebb százalék ugorhatna tendernyertes vállalkozók (áh, nem az oligarchákra gondolok – vagy de -, csak olyan, mintha) magánzsebeibe. Ez az az érdek, ami arra vezeti a jogalkotót, hogy mesterségesen generálja, és fenntartsa, még hosszú időn keresztül a viszálykodást a vidéki- és a városi ember között.
Mindezek alapján arra kérlek, titeket, Aranyaim, hogy ti hozzatok el egy másik világot, egy másik világnézettel, mint amit mi hagyunk örökül rátok. Tartsátok szem előtt, hogy minden ember egyenlő. Hogy minden ember EMBER. Akkor is ember, ha vidéki. …
Sokat hallottatok már az iskolai bántalmazásról (emiatt, és ennek következtében ugrott nemrég egy 15 éves kislány). Legyetek ti azok, akik megállítják ezt! A megoldás nagyon egyszerű: akarjátok megismerni a vidéki osztálytársaitokat, mert ti taníthattok nekik, és ők taníthatnak nektek rengeteg szép és jó dolgot. Igen-igen. Ők azok, akiket ti kollégistának hívtok, és nem közösködtök velük, mert ők nem bejárósok.
Mert minden itt kezdődik. A változás is. Nálatok, veletek.
Szeretettel ölel titeket:
Öreganyus
Előzmény:
Folytatásban:
Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva, Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.
