Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Illaberek, nádakerek - éljek-e, vagy hulla legyek? ...

2018. február 20. 16:31 - Öreganyus

mobillal-az-uttesten-profimedia-1280x853.jpgAranyoskáim!

Egy érdekvédő társam hívta fel a figyelmem a mai témámra, és kérte, hogy írjak róla nektek. Mint arról hallhattatok már: az egyik város tömegközlekedési eszközén egy halott embert utaztattak közel fél napon keresztül, mire az egyik utasnak feltűnt, hogy baj van. Ez pedig az elembertelenedett társadalmi környezetünk, és a súlyos fokú emberi közönyünk következménye. Elmesélem nektek, hogy volt ez anno – az én időmben. …

Tudjátok, Kedveseim, hajdanán (anno, a dinoszauruszok korában), bennünket, még gyerekként, igen sokszor hagytak a déd- és nagyszülőkre, hogy ők vigyázzanak ránk, amíg a szülők dolgoztak. Bár – és ezt ma már tudom – inkább nekünk kellett rájuk vigyázni. Mert mentek, és jártak-keltek, sokszor azt sem tudták, hová. Akkor még nem tudtam, hogy ezt időskori demenciának hívják, csak annyit tudtam, borzasztóan idegesít, amikor öreganyám, kezében egy falevéllel, hálóingben, útra kélt, felettébb örvendezve elmesélve nekem, hogy a szerelme levelet írt a frontról, és találkozót kért tőle! Ujjongva nyomta a kezembe a falevelet, hogy olvassam el, milyen szép szavakkal udvarol neki. Majd, meg sem várva, hogy a levél elolvasásának végére érjek, széles mosollyal kitárta az ajtót, és útnak indult, hálóingben – találkozni a régen látott szerelmével. ….

Igen. Pontosan tudhatjátok: lett volna ettől jobb dolgom is, mert a többiek tollaslabdáztak a téren. Én meg bandukoltam, fogva a mamám kezét, a többi gyerek nem kis derültségére. Mikorra sikerült vele visszakanyarodnom, addigra nagyapómnak találtam hűlt helyét, ő, botjára támaszkodva járta az utcát, mintha még mindig az erdejét kerülné meg. Nem mertem nem megtalálni, mert akkor agyonvertek volna, hogy még ennyit sem lehet rám bízni. … Kerestem és kerestem hát az öreget, a buszsofőrök már ismertek, és csak annyit kérdeztek:

„… most melyikük tűnt el?”

Jeleztek már egymásnak is, hogy ha valakihez felszállna az öregek közül valamelyik is, akkor hagyják, hogy utazhasson, és üzennek értem, hogy mehetek értük. Akkorra értek az éppen csavargóval vissza, mikorra odaértem az adott megállóhoz.

A minap pedig a sofőr sem vette észre, hogy egy elhalálozott utast szállít.

Mi történt a világgal, alig fél évszázad alatt? Mi történt az emberekkel, pár évtized alatt? Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy átnézzünk, és átlépjünk embertársainkon? De még egy negyedszázada is volt arra példa az életemben, hogy a fiammal voltam várandós, amikor a lányommal lesétáltunk a védőnőhöz. És nem értünk oda. Az utcán estem össze (mint később kiderült, lement a vérnyomásom, nem mérhető szintre, ez okozta a rosszullétet, reggel). El tudjátok képzelni a látványt, Aranyaim: fekszik egy felnőtt nő a járdán, mellette egy 3 éves kislány, a táskája, őrizetlenül, mellette. Öntudatlanul, fogalmam nem volt arról, mi lesz a lányommal, vagy a táskámmal. … Arra tértem magamhoz, hogy a lányom kapaszkodik a nyakamba, és hadarja is azonnal, mosolyogva:

„Látod, anya, azt a nénit? Ő szaladt a védőnéniért, és a védőnéni segített neked, amíg én itt maradtam, veled! Jó voltam! Nem mentem el, mert a néni azt mondta, maradjak itt, és fogjam a kezed, hátha felébredsz, hogy láss engem. Hogy itt vagyok. Mert én vigyáztam rád!”

Mindezt 3 évesen. … És az emberek sem használták ki azt a ziccert, hogy egy ájult nő mellett „csak” egy picike kislány állt őrt. … Sőt. Képesek voltak segítséget hozni, miközben megnyugtatták a gyermeket is. Kirabolni pedig senkinek eszébe sem jutott.

Tényleg nem értem, mi történt pár évtized alatt. 

mobilozo_baba.jpg

Oké: felfogom, hogy már az oviba is lapos készülékekkel járnak a gyerekek. Azt nem tudom felfogni, hogy hogyan válhat fontosabbá egy tárgy, mint egy élet?

Igen, azt látom, Drágáim, hogy (és főként) a ti korosztályotok képes arra, hogy akár el is ütesse magát, mert nem néz föl a mobilja simogatásából. A minap szólt arról is a híradás, hogy egy HÉV vezető fotózta le azt a rózsaszín nadrágos kislányt, aki az ő szerelvénye előtt, piros jelzés ellenére sétált a síneken, simogatva a telefonját, fülében fülhallgatóval. … A fotón jól látszott a kislány mögött az a mész-csík, ami az azelőtti napok egyikén elgázolt, szintén telefonját simogató fiú vérét volt hivatott elfedni, és fertőtleníteni a síneket. …

Ez a történet is azt mutatja, hogy már sem magatokra, sem egymásra nem figyeltek oda, Aranyaim, a felnőttekre pedig főleg nem. Kérdés: miért fontosabb, és tulajdonképp létfontosságú számotokra a virtuális életetek, mint az a való élet, amelyben éltek, amelyben közlekedtek, amelyben szerelmesek vagytok, és amelyben érvényesülni szeretnétek majd? … A virtuális élet miatt odadobjátok a való életeteket. És ezt értsétek olyan összetetten, ahogyan az hangzik.

Tudjátok, Drágáim, eredetileg arról akartam írni, hogy nem figyelünk oda másokra. Közben rájöttem arra: számotokra sokkal fontosabb, hogy arról írjak: nem figyeltek oda saját magatokra, és az életetekre. Ha emlékeztek: nemrégiben ítélték el azt a mentőautó sofőrt, aki, bár használta a megkülönböztető jelzéseit, mégis elütött egy kislányt, aki, fülét bedugva, telefonjára koncentrálva lelépett elé. … A kislány nem nézett szét, a fülében bömbölő zenétől pedig nem hallotta a szirénát. Mégis egy családapát ítéltek el, és ő veszítette el a munkáját azért, mert egy társatok felelőtlen volt, és nemtörődöm – csak azért, mert nála volt a telefonja. …

Aranyoskáim!

Nem értem, és sosem fogom megérteni, hogyan lehet egy telefon fontosabb bárminél. Fontosabb egy emberi életnél. Fontosabb a saját életeteknél. Igen, mondhatjátok, Drágáim: elmaradott vén csont mit tudja ő? … Bármilyen hihetetlen is, de nem élek barlangban. Nekem is van mobilom is, vezetékes telefonom is. De nem függök tőlük, sőt kifejezetten idegesít, ha mások osztják be az életemet azzal, hogy ideig-óráig kivonnak a napom eltöltéséből, akkor, amikor nekik jó erre az alkalom. Ennek okán a mobilt, ha elmegyek itthonról, sosem viszem magammal. Sőt: ha kinn kutyázom, akkor is benn van a mobil. A vezetékest pedig, csakúgy, mint a mobilt is, többször kikapcsolom, ha koncentrálnom kell. Mégsem lettem ezektől a szokásaimtól kevesebb, vagy rosszabb ember másoknál. Sőt: nem is maradok le semmiről sem (esetleg csak a lényegtelen dolgokról). Igen. Volt időszak az életemben, amikor több mobillal + egy cégessel kellett együtt élnem és járnom-kelnem, – akkor élveztem a pörgést. Ma már más a fontos. A végső elszámolás előtt az ember már értékel és átértékel.

Hallgassatok rám, Drágáim! Nézzetek föl a mobilotokből, és értékeljétek az életeteket! Olyan gyorsan vége van. Ne siettessétek azzal, hogy engedélyezitek azt a mobilotoknak, hogy bamba birkává változtasson titeket, minek következtében modern zombiként léteztek világunkban. Függjenek a tárgyak tőletek, és ne ti függjetek a tárgyaktól!

Szükség van rátok! Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra!

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

Fotó: profimedia

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.