Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

A vitakultúra hiánya ...

2018. szeptember 19. 05:45 - Öreganyus

vita2.jpgAranyoskáim!

Arra ébredtem rá, hogy hazánkban nem létezik vitakultúra. Kulturált vitának én azt nevezem, amikor egy beszélgetésben érveket és ellenérveket sorakoztatunk fel, ezzel gondolkodásra ösztönözve vitapartnerünket, a beszélgetés pedig konszenzussal zárul, a beszélgetésben részt vevő felek megelégedésére. Egy érdemi vitából mindkét fél tartalmat és értéket kap, gondolati síkon tovább építkezhet belőle, ebben a formában is fejlesztve az intelligenciáját. Ezért hívom ezt a típusú vitát építő jellegű beszélgetésnek.

Eddig azt hittem, egy vitának ez a szerepe az életünkben. De egyre inkább rá kell, hogy jöjjek, hazánkban ez nem így van. …

Miért hangsúlyozom ki, azt a tényt, hogy hazánkban? Mert éltem és tanultam is más országban, több nemzettel együtt. A beszélgetéseinkben időről-időre mindig bukkant fel vita, pontosabban, a jobb értelmezhetőség kedvéért: érvelésekkel tarkított beszélgetés. Mivel a nemzetekkel egy kollégium területén belül kerültünk elhelyezésre, esély nem volt arra, hogy haragszom-rádot, vagy nem-szólok-hozzádot játszunk, egy-egy vitából adódó sértődöttség esetén, mert nem volt olyan hely, ahová el tudtunk volna vonulni egymástól. Pontosabban: volt. A szobánk. Csakhogy akkor nem a vitapartnert, hanem önmagunkat büntettük meg azzal, hogy elvonulva és bezárkózva a szobánkba, kizártuk, saját magunkat a társasági életből. … Ebben a formában pedig szép lassan rájöttem arra, hogy minden nemzet más megvilágításban látja ugyanazt a dolgot, és, ha egy-egy új és más gondolatot átveszek, a saját gondolkodásomba építem, talán könnyebbé tehetem a saját életemet. Akár pszichikailag, akár gazdaságilag. Jobban megtanultam értékelni magam ezekből az építő jellegű vitákból, mert sikerélményt adott. Sikerélményt azzal, hogy bár otthon, a szüleimnek sosem számított, miről mit gondolok, vagy mi a véleményem, találtam olyan közeget, ahol mindez fontos, és számít. Ezért szerettem meg az érdemi, racionális vitákat, mert adok-kapok játék. Csakhogy pozitív, és nem negatív értelemben.

Amerikában, például a középiskolásoknak tanítják a vitakultúrát, méghozzá olyan szinten, hogy versenyeket is szerveznek az iskolák között. A tanulók alaposan felkészülnek az adott témákból, és aki a legalaposabb érvekkel, a legjobb érvelési technikával rendelkezik, az a verseny győztese. Nálunk a NAT megalkotásakor, mint annyi minden mást, ezt sem tartották fontosnak. De ez egyébként sem fontos az oktatáspolitikánknak, már több évtizede. Talán, utoljára az 1800-as évek végén számított. …

Szóval: azzal csak itthon szembesültem, hogy nálunk a vita a köznapi gondolkodásban veszekedést jelent, semmi mást. Arról már írtam, hogyan értelmezem a vitát. Most azt járom körül, hogyan értelmezem a veszekedést.

Veszekedés az a beszélgetés, amely bár érvek és ellenérvek ütköztetésével kezdődik, de abban a pillanatban, amikor a beszélgetőpartner érvei elfogynak, azonnal veszekedéssé fajul, mégpedig pszichikai bántalmazás által. Ez azokban az esetekben fordul elő, amikor az ember ráébred arra, hogy hülyeséget beszél. (Tudom, én is sokszor vagyok így. Ezekben az esetekben meg is mondom, hogy bocsi, hülye voltam, jogos, amit mondasz, ne haragudj – és folytatódhat a vita tovább.) … Az érv nélküli beszélgetőpartner azonban ragaszkodik a vitában az irányító szerephez (mégpedig mindenáron), és annak érdekében, hogy elfedje érvtelenségét, elkezd azon igyekezni, hogy megalázza, illetve hiteltelenítse vitapartnerét, annak érdekében, hogy ezáltal váljék ő maga hitelesebbé a közvélemény (és a saját) szemében.

Azt azonban csak kevés ember veszi észre – még a vitát szemlélők körében is -, hogy ez nem más, mint egy lelkileg sérült, mára felnőtt gyermek gyermekkorban begyűjtött és feldolgozatlan traumáinak a felnőtt életére való kihatása. Ez az oka annak, ha egy vitapartner többet feltételez önmagáról, mint amire valójában képes, és csak azért szeretné kisebbnek láttatni vitapartnerét, hogy ő ezáltal válhasson nagyobbá. Elsősorban a saját, másodsorban a közvélemény szemében. (Ha egészséges volna az önértékelése, ez meg sem fordulna a fejében.)  Ezen törekvés közben azonban nem jut eszébe az, hogy egy gondolkodni képes ember bizony átlát a látszólag ellentétes jellegű törekvés segítségkérő jellegén – a segítségkérőtől érkező, szándékos bántalmazás ellenére is.

Azt is mondhatnám, hogy minden családon belüli erőszaknak ez az alfája és omegája: a vitakultúra hiánya. …

Kifejtem.

A régi öregek azt mondták:

„Nincsen kanál csörgés nélkül.”

És ez így igaz. Nincs olyan házas-, vagy élettársi kapcsolat, ahol időről-időre ne ütköznének az egyéni törekvések egymással. Legyen itt szó gyermeknevelésről, pénzügyi-családi gazdálkodásról, életformáról, szexről, vagy annak hiányáról, stb. A lehetőségek tárháza végtelen, hiszen csak a legritkább esetben kerülnek össze mindenben azonosan gondolkodó párok, a legtöbb esetben az évek során egymáshoz csiszolódnak – érdemi viták során át.

Vagy nem.

A vagy-nem esetekben alakul át egy-egy érdemi vita veszekedéssé, ami automatikusan együtt jár a vitapartner sértegetésével. Ha a vitapartnert nem sikerül akaratunk alá hajtani, akkor a sértegetések komolyabbakká válnak, egészen a beszélgetőpartner megalázásáig fajulva. Mikorra ez a társas helyzet kialakul, akkorra már egyik beszélgetőfélnek sincs érve, a saját álláspontja mellett.  ... Az érv nélküli vitapartnernek ugyanis semmi más nem számít, mint a saját fényének tovább ragyogtatása. … Közben bele sem gondol: ezt a fényt mások látják-e, vagy csak ő van meggyőződve arról, hogy ő maga a fény az éjszakában.

De térjünk vissza az érdemi vita és a családon belüli erőszak összefüggéseihez.

Amelyik beszélgetőpartner érve előbb elfogy, az a személyeskedéssel igyekszik beszélgetőpartnerét a saját szintjére lehúzva, hazai pályán kivégezni, minek okán a még érvekkel rendelkező vitapartnert berántja a pszichikai önvédelem csapdájába (így érve el azt, hogy a vitapartner érveit feledve, védekező pozícióba kényszerüljön. Amennyiben a vitapartner ezt a törekvést nem látja át, akkor azonnal vesztes pozícióba kerül – amit az egó nem akar hagyni, és máris robban az érdemi vitából kialakuló veszekedés, melyet előbb-utóbb a verekedés is követ). És mindez gyermeknevelési hiányosság. Az ebben a formában vitázó felek ugyanis úgy kellett, hogy felnevelődjenek, hogy nem érezhették értékesnek önmagukat a családi környezetben, nem igazán volt az ő véleményük mérvadó a szülők számára, de azt is megkockáztatom: őket sosem kérdezték meg a szülők, mi a véleményük erről, vagy arról (az egyébként) családi vonatkozású döntésről. … Velük csak közöltek, majd végrehajtottak, illetve kicsikarták a szülői döntés kivitelezését a gyermek részéről.

veszekedes.jpg

Ha ilyen családi légkörben nőttek föl, egyértelműen esélyük sem volt arra, hogy vitakultúrájuk magva szárba szökkenhessen, és egészen a profizmusig fejlődhessen. Hajdan még tanítottak az iskolákban filozófia nevű tantárgyat, amit, bár nagyon nem szerettünk, mégis megtanított gondolkodni. Ma már nincs így, a gondolkodás képessége is kiveszőben van legtöbbünkből (mert megírta az újság, bemondta a rádió, láttam a tévében, olvastam a neten, stb. .. és ez elég, mert akkor az úgy is van). Amely tényből pedig egyenesen következik, hogy azt, aki nem akar gondolkodni (bár elhitetik vele, hogy igen), érvekkel meggyőzni lehetetlen. Mélyen, belül érzékeli, hogy kellemetlenül érzi magát az érvekkel tarkított beszélgetésben, ezért kitámad, azzal a céllal, hogy ha kell, akár pszichikailag, akár fizikailag a saját meggyőződése alá hajtsa vitapartnerét. Nem azért teszi, mert gonosz, hanem azért, mert erre nevelték, ezt a mintát másolta szüleitől. A gyermek a szülő tünete. Pontos képet mutat egy, a szülei által traumatizált gyermekről az, hogyan viselkedik, mi módon áll helyt egy vitában. Minél erőszakosabb, annál több traumát gyűjtött be, útravalóként szüleitől, még gyermekként.

Családon belül az első két elveszített vita adja az alapot a családon belüli erőszak kifejlődéséhez. Amelyik fél a vesztes pozícióba kényszerül, a másik személyeskedései folytán, az örök vesztes marad. Ugyanis minden, ezeket követő vitában az érvek nélküli fél az első érdekütközésnél átvált arra a személyeskedő hangnemre, amivel tudja (hiszen kitapasztalta), hogy a legkönnyebben alázhatja meg a másikat. Ha pedig ezt már tudatosan teszi meg, onnantól fogva nincs tisztelet. Bántani ugyanis csak azt tudjuk, akit nem tisztelünk. Azt nem tiszteljük, akit eszközként használunk, és a saját egónkat fényező tárgyként, önös igényeinket kielégítő eszközként tekintünk rá.

Kifejtem. Egy traumatizált gyermeknek, felnőttként, mindennél jobban fontos, hogy élete irányításának jogát mindig a kezében tartsa, mindig birtokolja. Teszi ezt azért, mert gyermekként rengeteget szenvedett attól, hogy a szülei őt tárgyként kezelve, nem kérték, hanem utasították, ha tetszett neki, ha nem, ha egyetértett, ha nem. Ha pedig nem tette azt, amit a szülei akartak, hogy megtegyen, akkor jött a verés – így vették ki kezéből a saját életének irányítását. Nomármost. Ha gyermekként csak ezt a megoldási módot, és nevelési elvet ismerte, felnőttként sem fog másként reagálni, egy-egy olyan helyzetre, ami kísértetiesen emlékezteti őt minderre. … Nem gondolkozik – csak reagál. Ahogyan ezt gyermekként is tette.

Azért nagyon nehéz eldönteni, hogy a családon belüli erőszak esetében ki minősül elkövetőnek. Vegyük csak a viták eseteit.

Adottak már a személyeskedésekkel tarkított beszélgetések, a másik megalázására való törekvéssel. Felületes szemlélőként azt mondhatnánk: az a bántalmazó, aki meg akarja alázni a másikat. És ez így is van. Egészen addig, míg a megalázott vitapartner nem reagál. Ha személyeskedést kap, akkor személyeskedéssel. A megalázott partner ezáltal, pusztán azzal, hogy ugyanabban a formában reagál, maga is bántalmazóvá válik. Oda-vissza. Adok-kapok. Bántalmaz? Bántalmazok. … De kifelé, minden esetben önmagamat mutatom mártírnak. … Hiszen csak annyit mesélek el, hogy engem hogyan bántalmaztak. Arról pedig mélyen hallgatok, hogy erre én hogyan reagáltam. És arról is: miért maradtam egy esetleg már évek óta fennálló, bántalmazó közegben. Már hallom is, ez után a mondatom után a szokott mondatot:

„Te áldozathibáztató! …”

Úgyhogy kifejtem, mire gondolok.

Családon belül, általában mindkét fél bántalmazott fél (fent láthattuk, hogyan és miért). Ugyanakkor szintén mindkét fél, mint szülők, a másik általi bántalmazásukat követően fájdalmukat a gyermeken csattintják le, feszültségoldásként. Ezt ne gonoszkodásként fogjuk fel, hanem úgy: társuk feszültté, ingerültté tette őket, és ekkor érkezik a gyermek. Vagy problémával, vagy csínytevéssel, vagy csak együttjátszásért, a lényeg az: nem képesek a gyermek megnyilvánulásaira türelemmel reagálni. Azért nem, mert nem látták a saját szüleiktől, hogy egy esetleges veszekedést követően hogyan lehet a gyermek felé türelemmel fordulni. Nem tapasztalták, nem gyakorolták, de emlékeznek arra, szüleik hogyan reagáltak ilyen esetekben rájuk, mint gyermekre – és ezt a szülői reakció (mivel rögzült), azonnal meg is nyilvánul a saját gyermekükhöz való szülői viszonyulás által. Ebben az esetben ennek a szülői vitának végső és legfőbb áldozata a gyermek. Őt ugyanis úgy bántalmazza mindkét szülő, hogy a szülők közötti vitának nem részese, csak annyi a „bűne”, hogy jelen van, ott, és akkor.

Rossz helyen, rossz időben. …

Ezt az eseménysort általában csak addig a szintig elemzik, és veszik figyelembe az általános jellegű tanulmányok, hogy egy vita során a férfinek előbb fogynak el az érvei, és vagy személyeskedéssel, vagy fizikai bántalmazással alázza a nőt. Vagy éppen fordítva. Pont. Ha gyermek is van ebben a zavaros családi pszichében, az ő helyzetével, adott szituáció kapcsán, sajnos, nem foglalkoznak.

vita3.jpg

Aranyoskáim!

A legtöbb vitám a gyermeknevelés témakörében adódik, és általában úgy indul, hogy kijelentem: egy gyermek sem elkövetővé, sem áldozattá nem születik, a nevelés teszi őt azzá. Pontosabban: a nevelés hiányos volta. … Bár úgy tűnhet, elkanyarodtam a vitakultúra témakörétől, de minden bántalmazás egy vitával (legalábbis annak nevezett verbális bántalmazással) kezdődik, és ezt nem szabad szem elől téveszteni. A vitában mindig két fél van, és kizárólag rajtuk múlik, hogy a kialakult vita érdemi, racionális vita marad-e, avagy bántalmazássá fajul.

És még egy csavart jeleznék, itt, a levelem vége felé. Az az ember, aki azt állítja: őt családon belül bántalmazzák, ám a közösségi oldalon folytatott beszélgetéseiből, és vitáiból jelesen kitűnik, hogy érvei fogytán átalakul pszichikai bántalmazóvá, a vitából veszekedést generálva, így megalázni, személyeskedéssel maga alá gyűrni igyekezvén vitapartnerét, az bizony nem áldozat, hanem elkövető. Azt is megmondom, miért. Mert aki nagy nyilvánosság előtt sem szégyelli megmutatni, hogy embertársa felé semmiféle tisztelet, vagy empátia nincs benne, abban otthon sincs egy szemernyi sem. Ha pedig lereagálja partnere az ő viselkedését, akkor őt kiáltják ki áldozatnak, és partnerét bántalmazónak, holott. …

Azt is figyelembe kell venni: ha nyilvánosság előtt egy idegen, számára ismeretlen, felnőtt embert megalázni igyekszik, annak érdekében, hogy ezt az idegent a saját akarta és elképzelése alá – érvek nélkül - betörje, akkor a négy fal között, egy gyermek rovására mire képes, mit követhet el? Ugyanis, ha egy magát védeni képes felnőttel szemben sincs viselkedési korlátja, egy védekezésre képtelen gyermekkel szemben még annyival sem rendelkezik. ..

A vitakultúra kialakításához intelligencia és érzelmi intelligencia szükséges. Mindkét mintát gyermekkorban kellene, hogy megkapjuk, szüleink felénk való viszonyulásaiból. Ezt már generációk óta nem kaphatják meg a gyermekek – úgy is mondhatnám: a kommunizmus beköszöntével (de az is lehet, hogy hamarabb), hazánkból eltűnt  gyermeknevelés kultúrája. Iskolákban nem tanítják, szüleinktől nem látjuk, így mi sem tudjuk továbbadni az értéket. Legtöbb ember csak fájdalmat gyűjt gyermekként, és ebből adódóan fájdalmat közvetít, felnőtként.

… és észre sem veszi.

Pedig úgy az intelligencia, mint az érzelmi intelligencia elsajátítható, és fejleszthető. Akkor is, ha nem hozzuk magunkkal, hanem szerzett értékként tekintünk rá. Vegyük hát észre egy vitában, ha a vitapartnerünknek elfogytak az érvei, és hagyjuk méltóságteljesen elsétálni. Jelezzük, hogy legyen itt a vége a beszélgetésnek, térjünk rá vissza később. És addig gondolkozzunk, és lehetőleg objektíven vizsgáljuk át a kialakult szituációt.

Arra nincs ötletem, hogyan viselkedjünk abban az esteben, ha jelezzük a vitapartner számára, hogy észrevettük, hogy elfogytak az érvei, ezért részünkről be is fejezzük az adott beszélgetést, ám ő rendületlenül, személyeskedéssel támad, és támad, mert sosem fárad bele. Nem fárad el, és nem hagyja abba, mert ezen támadás-sorozat közben hiteti el magával – vitapartnerének alázásán keresztül -, hogy ő mennyivel értékesebb ember, mint a vitapartnere. Azt hiszem, ez már szakpszichológiai kérdés, ezáltal ezen esetekre sosem fogok tudni megoldást találni. Hacsak nincs ötlete valamelyik olvasómnak, amit szívesen vennék a nadfedeles@indamail.hu címen. (A blog Facebook-oldalán ugyanis egyre több ilyen előfordulással találkozom, és most még nem tudom kezelni. Ezért kérek segítséget ehhez.)

És hogy miért fontos ezen a jelenségen elgondolkodnunk? Mert a legtöbb, családon belüli gyilkosság, vagy súlyos bántalmazás ebből adódik. Hogy nem hagyja abba. És észérvekkel megállítani lehetetlen. …

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza