Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Jelzők és bélyegek, avagy: a kirekesztés ....

2018. május 13. 08:19 - Öreganyus

kikozosites.jpgAranyoskáim!

Beszélgessünk ma arról, hogyan keserítik meg életünket azok az embertársaink, akik megbélyegeznek, így kirekesztenek bennünket a társadalom azon közegéből, amelyben élnünk kell. Tegnap én is kaptam két ilyen jelzőt, a gerinctelen emberekről írt levelem után: vaskalapos és maradi. Ám, legyen. Vállalom. Hiszen napjainkban, az, aki gondolkodni mer, illetve kritikát fogalmaz meg egy haladónak hitt nézettel, vagy irányvonallal szemben, arra azonnal rásütik e két bélyeget. Mert könnyebb megbélyegezni embertársunkat, mint vele együtt gondolkodni.

Nem is kell messzire mennünk azért, hogy e kijelentésem értelmet nyerjen, elég csak szétnézni magunk körül. Az iskolában megbélyegzik, így kirekesztik maguk közül társaik a ducibb, a szegényebb, a fizikai/egészségügyi fogyatékkal élő, vagy az SNI gyermekeket, már a gyermekek is. Tőlünk látják – tőlünk, felnőttektől tanulják. A felnőttek társadalmában, hogy mennyi mindenért rekesztenek ki maguk közül embereket ezeken túlmenően is, elég csak megnéznünk az adott ország törvényeit. Törvényt mindig azon esetek vonatkozásában hoznak, amikor egy-egy embercsoportra nem jut elegendő figyelem, és védelemre szoruló emberekről beszélünk. Itt és most tegyük félre a politikát (pedig van szerepe a kirekesztésben, bőven), nézzük csak az emberi oldalát, és az ehhez tartozó társadalmi értékrendet.

Példának okán, hazánkban be kellett vezetni a szülőtartásról szóló törvényt. Ok: az idős emberek társadalomból való előbb részleges, majd teljes kitaszítása. Ami, első körben a társadalom egy mikro-halmazában, a családokban jelentkezett először, aztán szétterjedt, és rögzült, társadalmi szinten is (a politika pedig csak fokozza mindezt). Következmény: ma már törvénnyel kell védeni az idős családtagok azon jogát, hogy méltósággal öregedhessenek meg. Mikor bevezetni kívánták a szülőtartásra vonatkozó törvényt, többen is jeleztük: baj lesz, hiszen a középkorosztály anyagi lehetőségei mindezt nem teszik lehetővé. Akkor azt mondtam: ki fog alakulni egy szendvics-generáció, aki beszorul a gyermekei és szülei eltartásának kötelezettségébe, miközben a saját létfenntartását biztosítani nem fogja tudni. Hazánk munkabérei ugyanis nem vásárlóképesek az esetek nagy többségében. Átgondolatlanul, kapkodva, a civil szektorral nem egyeztetve erről, mégis bevezették, és hatályossá nyilvánították – miközben nincsenek megteremtve hazánkban mindehhez a gazdasági-szociális feltételek.

És ez csak a kérdés egyik oldala. A másik oldal jóval keservesebb: azt mutatja, hogy a család, mint társadalmi közeg, megszűnni látszik. Hiszen egy családban evidens, hogy a szülők védelmezik, tartják és támogatják gyermekeiket, amíg azok biztos lábakon nem állnak az élet viharával szemben, majd ezen édes teher megfordul, és a gyermekek védelmezik, tartják, támogatják, azokat az idős családtagjaikat, akik segítették őket az önálló felnőtté válás, és a könnyebb életkezdés útján. Ez, törvényi kényszerítés nélkül, pusztán a történelmi-társadalmi korok erkölcsi normái szerint, automatikusan így működött, több ezer éven keresztül.

Majd jöttek a különféle önérvényesítő irányzatok, és fellazultak a társadalmi normák, felborultak a társadalmi szerepek, minek következtében a törvény vasökléhez kellett nyúlni, annak érdekében, hogy emlékeztessék az embereket arra, amire családon belül a figyelmet nem kellett felhívni soha.

A családok életében vannak íratlan szabályok, amelyek generációról-generációra öröklődnek, ezt hívják a szakemberek családba való szocializációnak. Már gyermekkorban meg kellene, hogy tanuljuk ezeket a szabályrendszereket, annak érdekében, hogy felnőve, a tágabb társadalmi közegünkbe (iskola, munkahely) is képesekké váljunk beilleszkedni. De annak érdekében is, hogy képesekké váljunk saját családalapításra, és az általunk alapított család fenn- és megtartására, menedzselésére. Ehhez nem árt tisztában lennünk azzal, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk. Mik a céljaink, és azt hogyan, milyen eszközökkel igyekszünk elérni.

Modern társadalmunkból hiányoznak az erkölcsi normák, és az erkölcsi gátak. S hogy ezt kimondom, rám sütik: vaskalapos vagyok, és maradi. Ily módon kirekeszteni igyekeznek a társadalomból, hiszen mindazon embertársaimat, akik olvassák gondolataimat, netán, egyikkel-másikkal egyet is értenek, szintén, ugyanezen jelzőkkel rekesztik ki maguk közül az emberek, nehogy esélyt kaphassanak arra, hogy esetleg azonosulni tudjanak egyik-másik gondolatmenetemmel.

De talán így van ez jól. Mert ebből is kiválóan látható, milyen mértékben hígult fel korunk társadalmának értékrendje. A hajdani értékeket elutasítják ma már, új irányvonalakat tűznek ki, mely modernizált értékrendben maga a család, és a család érdeke/értéke már nem, ellenben az egyén, és az egyéni érdekek kiemelt szerepet kapnak – a család rovására.

Csakhogy a családokban élnek gyermekek, akik még nyitottan állnak a világhoz, és feltétel nélkül bíznak a körülöttük élő felnőttekben, akikről azt hiszik, a legjobbat akarják nekik. Ám az egyéni érdekek előtérbe helyezése eleve kizárja azt, hogy a gyermekek érdekeit helyezzék a felnőttek a saját érdekeik elé, vagy legalább azzal azonos szintre. Ha erre rámutatok, az pedig a társadalom megítélésében azt jelenti: vaskalapos vagyok, és maradi.

Így történt ez akkor is, amikor az első csörtémet vívtam a nőjogi szervezetekkel, akik az Isztambuli Egyezmény tartalmát ki akarták sajátítani a nők számára, kizárólagos joggal – pedig az Isztambuli Egyezmény a nők ÉS a gyermekek elleni erőszakot tiltja elsősorban. Még csak azt sem mondhatom, hogy párhuzamosan harcolunk ezen Egyezmény ratifikálásáért, hiszen a két látásmód eleve kizárja egymást. Ízlelgessük a fogalmakat: kizárólag nők elleni, vagy a nők és gyermekek elleni erőszak tiltása. Az egyik féligazság – a másik az igazság. És ott van még ezen Egyezményben a teljes igazság maradéka is: a családon belüli erőszak férfi áldozatainak védelme. Mert az Isztambuli Egyezmény bizony ezekről az esetekről is rendelkezik. Csakhogy, mivel ezekben az esetekben a nő a bántalmazó, a nőjogi szervezetek ezen esetekről nem ejtenek szót, elbagatellizálják, így el is rejtik a köztudat elől a családon belüli erőszak férfiáldozatait. A családon belüli erőszak gyermekáldozataival egyetemben. S ha mindezt kimondom, akkor vaskalapos vagyok, és maradi.

Második csörtém a mai napig vívom, mert azt állítom: a Szülői Elidegenítés (PAS) létezik, és maradandó pszichikai károsodást okoz a PAS-ban részt vevő gyermekeknek. Azt is állítom, hogy függetlenül attól, hogy a PAS induktor nő, vagy férfi, a PAS generátor minden esetben az anya, mégpedig a PAS induktor anyja. Ha van tudomásunk PAS esetekről, és végiggondoljuk, ki az, aki mozgatja a szálakat – akár azzal is, hogy nem adnak helyet a szülői házban a gyermekeivel oda, visszamenekülő szülőnek, akkor láthatjuk: valójában ki az, aki irányítja az eseményeket. Ezzel szemben a nőjogi szervezetek azt állítják: a PAS csak az apák kitalációja, annak érdekében, hogy még a különválást követően is tovább tudják bántalmazni az anyákat. …. Ha e bekezdést értelmezőn olvassuk, láthatjuk: a különbség a két állítás között ég és föld. Mindenestre ezen szervezetek – most már sajtóban is – megfogalmazott álláspontja az oka annak, hogy a Büntető Törvénykönyv a PAS-al történő, gyermekeknek maradandó károsodást okozó bántalmazási forma nem szerepel a kiskorú veszélyeztetése, és a családon belüli erőszak bűncselekményi kategóriájában, de még csak nem is minősül  a gyermek bántalmazásának. Pusztán azért, mert a PAS induktorok többsége nő. És ezt a tényt elfedni, elhallgatni igyekeznek. Aki pedig kimondja, az vaskalapos, maradi, és, természetesen az apák által agymosott, nőellenes egyén (merhogy már ezt a jelzőt is megkaptam ez ügyben).

Napjainkban már formálódik a harmadik csörte is. Ez pedig a gyermekek nemi- és egyéb identitásáért fog kitörni – mindez tegnap már előre vetítődött. Mert azt állítom: a gyermeknek biztos azonosulási pontra van szüksége, családon belül ahhoz, hogy érett, magabiztos, önbecsülésében, önértékelésében ép felnőtté nevelkedhessen. E törekvésnek pedig nagymértékben árt az, ha olyan óvodába járatják őt, ahol egyik nap lányként, másik nap fiúként kell jelen lennie, és ezen szempontú elvárások elé állítják őt. A nemi identitás csírái már az óvodai közösségbe illeszkedéssel elkezdenek kialakulni, később fejlődni. Ezt a csírát zavarják meg azzal, ha elveszik a támpontot a gyermektől, a liberális nevelésre hárított azon meggyőződéssel, hogy a gyermek majd felnőttként eldönti, hogy ő férfi szeretne-e lenni, vagy nő. Függetlenül attól, mit adott számára a természet, milyen hormonok működnek benne, és mindezek hozományaként milyen felnőtt szerepekre illene felkészíteni őt szüleinek ahhoz, hogy saját családjának megalapítására és megtartására képessé válhasson.

Ne értsetek félre, Drágáim, a baráti körömben találhatók homoszexuális beállítottságú emberek is, akik jóval kedvesebbek, és figyelmesebbek, így érzékenyebbek, a legtöbb embertársunknál. Tisztában vagyok azzal is, hogy vannak olyan gyermekek is, akik kétneműként születnek meg, és akikről a szülők és az orvosok döntik el, születésük pillanatában, hogy fiúként, vagy lányként anyakönyvezzék-e őket. Később, minden esetben kiderül, hogy tévedtek-e, ott és akkor a felnőttek. Ők nagyon kevesen vannak, amiért azt mondom: a társadalom ellen elkövetett vétek minden gyermekre általánosítani ezen ritka eseteket, és ennek folytán rájuk kényszeríteni következményeit – a  tudtuk nélkül. A felnőtt nemi szerepekre ugyanis fel kell készíteni a gyermekeket, annak érdekében, hogy sikeres családalapításra legyenek képesek. Ha ez nem történik meg, akkor, társadalmi szinten ennek messzemenő és messzeható következményei lesznek. E meggyőződésem miatt azonban megkapom a vaskalapos- és maradi-bélyegeket.

Mint ahogyan a legújabb őrület: szólíts a keresztnevemen! – mozgalom ellen felemelt szavaimért is meg fogom kapni ugyanezen két jelzőt. Mint tegnap is jeleztem: anya csak egy van, a keresztnevekből százezer. A gyermek érzelmi biztonságot jelentő közege a család. Már óvodában lerajzolják, többször is a családot, mely rajzokon szerepel apa, anya, ő maga, tesó, esetleg nagyi és nagypapi. Csak egy kicsit kellene belegondolni abba, mit fog átélni az a gyermek, aki lerajzolja, családjaként pl. Évát, Ádámot, önmagát, tesót, nagyit és nagypapit. Majd összehasonlítja (merthogy a gyermekek összehasonlítják) rajzát a másik gyermek rajzával, és szemébe ötlik a különbség: a másik gyermek rajzán szerepel anya és apa is. Nem fogja érteni, és traumaként éli meg – mert lehetetlen is mindezt gyermeki aggyal felfogni. Mint ahogyan az óvodai/iskolai Anyák napi ünnepségen is zavart fog okozni, az ünnepségre való felkészülésnél, amikor az óvónéni/tanítónéni megrendezi a műsort, majd gyakorolni kezdik, hogy hogyan, milyen vonulási sorrendben adják oda a versek és énekek után az anyukáknak a virágot. Nem Éváknak és Ágneseknek, hanem az anyukáknak.

Mert 10 évesen már érti, hogy anya attól még anya marad, hogy a keresztnevén kell szólítani őt – de 3-4-5 évesen ezt még nem fogja érteni, csak annyit ért meg, hogy pl. Pistike anyát és apát is a képre rajzolja, de ő nem tudja, ki az, náluk, a saját családján belül. Mert a gyermekek másként gondolkodnak, másként értik meg a világot, mint a felnőttek. És, amikor azt mondom: a keresztneves megszólíttatással mintegy menekülnek a felnőttek a szülői szerepből, és felmentik magukat azáltal, hogy a gyermekekkel való megszólíttatásukkal nem is emlékeztetik magukat erre, akkor azt mondják: vaskalapos vagyok, és maradi.

Legyen. Vállalom.

Inkább legyek maradi és vaskalapos, mintsem átgázoljak akár egyetlen gyermek érdekén is, fennhangon hirdetve azt, hogy a nők értékesebbek a gyermekeknél. Ráadásul még azt is vállalom: ezen társadalmi irányzat erősödése, nők által kivitelezve hatalmas veszélyt jelent a gyermekek, családon belüli, egészséges pszichikai fejlődésére nézve. És ez – pontosan tudom – az igazi vaskalaposság és maradiság.

Aranyoskáim!

Nem véletlenül tartja a régi mondás azt: a nő a családi tűzhely (így a család melegének, érzelmi töltésének) őrzője. Mint ahogyan létezik az a mondás is: a férfi a család feje, de a nő a nyaka. A fej pedig nem képes mozogni, ha a nyak megmerevedik.

És a kedvenc mondásom: anya csak egy van. … Hozzátéve: nő pedig százezer. Minden gyermek életében.

Ha modern társadalmunk női ezt a szerepet, az Anya szerepét elutasítják, nem vállalják, és szégyenlik, a család megszűnik létezni, családon belül fog a legnagyobb veszély a gyermekek fejlődésére leselkedni. Ugyanakkor fontos tény: azok a nők, akik szeretik ezt a családon belüli Anya-szerepüket, akik képesek és tudnak kiteljesedni a gyermeknevelésben, és/vagy tartósan beteg gyermekük ápolásában, vagy éppen a nevelőszülői hivatást választják, annak érdekében, hogy minél több gyermeken segíthessenek, szintén kitaszításra kerülnek a modern nők társadalmából.

Mert én még nem hallottam arról, hogy nőjogi szervezetek küzdöttek volna, példának okán az ápolási jogviszony munkaviszonykénti elismeréséért, és társadalom általi elismertségéért. Pedig az otthon ápolást végzők és biztosítók is nők. Akikről a modern nők nem vesznek tudomást.

Mert vaskalaposaknak és maradiaknak vannak minősítve azok, akik a családi életükben jól érzik magukat, és kielégíti őket, mindez egésszé teszi életüket. Ők is kirekesztődnek a mai, modern nők közül – hiszen a családjukban képesek és tudnak kiteljesedni, mégpedig tudatos és saját döntésük nyomán. A modern nők mindezt elképzelhetetlennek és megalázónak tartják.

S még egy gondolat, így a végére, ami szintén ki fogja csapni a biztosítékot sokaknál. Kérlek, titeket, gondolkodjatok el azokon az álláshirdetéseken, amelyek egyre nagyobb számban jelennek meg, korunk modern női részéről: olyan anyapótlék nőket keresnek, háztartási alkalmazotti jogviszonyba, alapvetően havi 200 ezer összeghatártól, aki ellátja a háztartást, bevásárol, a gyermekekre felügyel, és óvodába-, iskolába, különórákra-, edzésekre viszi őket, azaz: foglalkozik velük. Lefordítom: a modern nő alkalmazottal helyettesíti, családon belül, önmagát. S bár anyagilag megteheti, erkölcsileg azért mindez hagy kívánnivalót maga után. Mert kérdés: ezen nők, akik önmaguk pótlékát, alkalmazottként felveszik, mennyi minőségi időt tudnak/képesek/akarnak gyermekükkel együtt eltölteni, Anyaként? Arra pedig, aki ez ellen ágálkodik, ráakasztják a vaskalapos és maradi jelzőt.

A vaskalapos jelzőnek ebben az esetben van helye, a maradinak azonban nincs – lévén, a régmúlt korokban is elfogadott volt az úri családoknál, hogy a gyermekekről nörsz és egyéb háztartási alkalmazottak gondoskodtak. Csakhogy mindennek volt következménye. Mert a gyermekkénti ragaszkodás a szülők felé csak addig tartott, amíg a szülőktől érkező apanázs is tartott. Fizetett alkalmazottal ugyanis, bár lehetett pótolni az Anyát, de már akkor sem lehetett az öröklétig megvásárolni az igazi-őszinte gyermeki kötődést és ragaszkodást. Ma is, ennek okán került bevezetésre a szülőtartásra vonatkozó törvényünk. Mert egyszer fenn, egyszer lenn.

Mind megöregszünk. Kötődési pontok és érzelmi kapcsok nélkül a pénz nem fog boldogítani. Mert idős korunkban pont azt az érzelmi törődést és érzelmi biztonságot nem fogjuk megkapni gyermekünktől, amit mi nem adtuk meg neki, gyermekként.

És most pedig ….

elmentem_a_p_ba.jpg

… ahová a modern nők küldeni fognak, mai levelem után.

Szeretettel öllel titeket:

Öreganyus

Előzmény:

Felsőbbrendű puhatestűek ...

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.