Aranyoskáim!

Ma gondolkodjunk arról, mi a kapocs a gyermek- és az állatvédelem között? Azt már észrevettétek, hogy elkezdtem állatokról is beszélni, de nem tettem érthetővé, hogyan kapcsolódhat egy gyermekvédelmi területhez az állatok védelme. Egy véletlennek köszönhetően kezdtem el látni az összefüggést e két jogvédelmi terület között, és ezt a gondolatmenetet megosztanám veletek. Rájöttem ugyanis arra, hogy egy ember pontosan olyan szülője egy gyermeknek, amilyen gazdája egy állatnak.

Azt már, ugye, számtalan szakember bebizonyította, hogy az a szülő, aki bántalmazza, sanyargatja gyermekét, pszichésen/tudatilag igen nagy problémákkal küzd. Ugyanez mondható el az állatok tartásával kapcsolatban is. Mégis, hazánkban egyedülálló módon – és ezt már sokszor, több fórumon is szóvá tettem -, az állatkínzókat gyorsabban ítélik el, mint a gyermekeiket megkínzókat. Nagyobb büntetési tételt is kapnak, mint a gyermekeiket sanyargató szülők, akik az esetek többségében felfüggesztett büntetéssel megmenekülnek a felelősségre vonás alól (főként, ha több gyermek van otthon, a megkínzott gyermeken kívül is. Akkor visszaengedik a gyermekkínzó szülőt a többi gyermekéhez, míg a megkínzott gyermeket kiemelik tőle). Ha letöltendőt kapnak is, akkor is az átlag büntetés 1-3 év, ha tetteik következtében gyermekük életben marad, és nem szenved maradandó fizikai (fontos, hogy fizikai, mert pszichésen sosem lesz képes feldolgozni az őt ért traumákat) sérülést.

Tény: ha a kínzásba a gyermek belehal, sem kap a gyilkos szülő tényleges életfogytig tartó büntetést. Max. 17 év, és szabadon engedik. „Jó magaviseletért” hamarabb. … Hazánkban ennyit ér, mindösszesen egy gyermek élete – ha a kínzója és/vagy gyilkosa a saját szülője. Ugyanakkor, ha egy idegen teszi meg ugyanazt ugyanúgy egy a gyermekáldozattal, akkor az idegen jóval nagyobb büntetési tételt kap azért, mert azt tette, más gyermekével, mint a másik felnőtt a saját gyermekével.

Érdekes tények ezek. … És felettébb embertelen tények. Nemrég volt Szita Bence és a gyöngyösi szülők esete is, amelyekre emlékeznetek kell. Gondoljátok végig, Kedveseim, melyik elkövető milyen büntetést kapott. Pedig az elkövetés ugyanolyan, az áldozat pedig mindkét esetben gyermek, akik, mindkét esetben kínhalált haltak. Csakhogy az egyikőjüket egy idegen, másikukat pedig a saját szülei ölték meg. Szita Bencéért társadalmi lincshangulat alakult ki, a gyöngyösi kislányért csak únott tudomásul vétel, és teljes társadalmi érdektelenség, amikor az elkövető anya azt próbálta a közvélemény szemébe hinteni, hogy a gyermeke, tulajdonképpen magának köszönheti, hogy így járt, az ő büntetésén ennek okán enyhíteni kell. …Hát erről van szó, igen.

Figyeljük csak meg: állatkínzás esetén nem tesznek különbséget annak tekintetében, hogy az állatkínzó a saját-, vagy más kutyáját kínozta/ölte meg. A büntetési tétel egyforma. A gyermekeknél azonban, ez, sajnos nem így van a büntetőbíróságok megítélésében. Enyhébb büntetést kap az a felnőtt, aki a saját gyermekét kínozza, mint az a felnőtt, aki más gyermekét kínozza. Gyermekjogi képviselőt pedig SOHA nem vonnak be azokba a büntető eljárásokba, ahol gyermek az áldozat. A gyermekáldozat jogait csak az ügyész képviseli (feltéve, ha nem magánvádas az eljárás), aki csak a büntetőjogi szempontú képviseletet látja el, a gyermekjogi szempontú képviselet így látókörön kívül marad. Ez az oka annak, hogy az állatkínzás súlyosabban minősülhet hazánkban, mint a gyermekkínzás.

Szégyen. És felettébb embertelen hozzáállási mód ez a gyermekekhez.

Az állatkínzók ellen, ha büntetőeljárás indul, pár nap alatt ítélet születik, a gyermekeiket megkínzókkal szemben 3-5 éven keresztül is vizsgálódhatnak. Ha olyan súlyos fokú a gyermekek bántalmazása, hogy az már vagy halált, vagy maradandó károsodást okoz, akkor a bántalmazott gyermeket kiemelik/eltemetik, a többi testvér azonban a gyermekkínzókkal maradhat. Talán ebből a hatósági hozzáállásból adódik az a tény is: a büntetőbíróság a gyermekkínzások eseteiben csak elvétve vizsgálja a nevelésre való alkalmasságot, ezzel együtt a szülői felügyeleti jogosultság kérdését. Ugyanakkor az állatkínzóktól azonnal kiemelik az állatokat, és, szintén azonnal el is tiltják az elkövetőt az ítéletben az állatok további tartásától. A gyermekkínzó, és/vagy gyermekgyilkos szülőket soha, egy esetben nem tiltották még el további gyermekek vállalásától.

(Mondván: az sértené a szülők emberi jogait. Ugyanakkor, felettébb érdekes módon arra sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó, de még a civil érdekvédelmi szféra sem gondol, hogy a bántalmazott, megkínzott gyermekeknek is volnának emberi jogaik, nemcsak a szülőknek. Kijelenthetjük tehát: a hazai jogalkalmazók elsőrendben a szülők jogait vizsgálják, a gyermekek jogaival szemben, még akkor is, ha a gyermek az áldozat, míg az állatok esetében az állatok jogait vizsgálják elsőrendben, és csak azt követően az állatot tartó gazda jogait. Furcsa, és gyomorforgató tényállás ez, de attól még a tény, tény marad. Súlyos, és embert kínzó tény.)

Joggal kérdezhetitek, Drágáim, hol van itt a kapocs a két terület között? … Sehol. Még csak párhuzamba sem tudom állítani a kétféle elkövetést, és büntetési tételeiket, pedig az elkövetés módozata ugyanaz – és ez a kapocs a két érdekvédelmi terület között.

Tehát, rögzítsük: az elkövetés módozata ugyanaz, az elkövetésért járó büntetés azonban az állatkínzók eseteiben sokkal súlyosabb, mint a gyermekeiket kínzók eseteiben.

És most nézzük meg a kérdést, részleteiben.

Az a gazda, aki láncon tartja a kutyáit, szülőként láncon tartja a gyermekeit is. Na, nem látványosan, hanem erős korlátok közé szorítva őt. „Az van, amit én mondok!” „Amíg az én kenyeremet eszed ….!” Ismerős mondatok? Nézd meg az ilyen hozzáállású szülő kutyáját: minél rövidebb láncon van a kutya, annál szorosabban vannak „fogva” a gyermekeik.

Az ilyen gazda gyermekeinek nem lehetnek önálló kezdeményezéseik, nem tanulhatnak azt, amit szeretnének, nem tölthetik úgy a szabadidejüket, ahogyan szeretnék, mert életüknek útja, már születésük pillanatában előre rögzítve van a szülője fejében. Attól eltérni semmilyen irányba nem szabad, tulajdonképpen arra kötelezi őket a szülő, hogy szóról szóra ismételjék meg az ő életét. Mert az ilyen szülő előtt nincs más perspektíva, nincs más elképzelése, csak a saját életútja. És, ha ő soha nem hagyta el a komfortzónáját, hát megtiltja ezt a gyermekének is. Mint ahogyan a lánccal megtiltja a kutyájának azt, hogy szaladgáljon az udvaron, hogy játékszereket keressen magának, esetleg szökjön, vagy rongáljon. Úgy bánik tehát a kutyájával, mint a gyermekével: nem neveli, hanem csak tiltja. Lehetőleg mindentől, amit ő nem tud, és/vagy nem képes irányítani.

Aztán ott vannak azok a gazdák, akik verik a kutyáikat. Nos, ők azok a szülők, akik a verve nevelés elveire esküsznek, és verik a gyermekeiket is. A verés a leghatékonyabb megoldási technikája – mert érvei nincsenek. A kutyák taníthatók, verés nélkül is. És, mint tudjuk: a gyermekek is taníthatók, verés nélkül is. Csakhogy a verés nélküli tanításhoz szükséges többek között empátia, logikai érzék, kreativitás, intelligencia és érzelmi intelligencia is. Az a felnőtt ember, aki e képességek hiányával kell, hogy éljen, egyetlen meggyőzési technikára esküszik, és ez a verés. Az a felnőtt, aki ezen készségek nélkül kell, hogy éljen, személyiségfejlődésében sérült, és/vagy megrekedt. Ez a tény adja azt a gátat, hogy nem képes az életében jelentkező problémákat más módon megoldani, mint fizikai agresszióval. Ez az agresszió pedig minden esetben a tőle gyengébb felé irányul: vagy a kutyájára, vagy a gyermekére. Amelyik éppen kéznél van, és képes eltérni az általa kimondatlanul, tulajdonképpen csak saját magának megfogalmazott elvárásaitól.

Vizsgáljuk meg a „hátra zárt” kutyák esetét. Ők azok az állatok, akik még csak a ház bejáratát sem közelíthetik meg. Általában a kert legszélső végében, a méretükhöz képest kisméretű ólban, rövid láncon vannak kikötve. Sem árnyék, sem víz (ha saras az idő a gazda nem tapicskol a sárban a vízcserével/etetéssel), sem a szélirány elleni védelem. Az ilyen gazdák gyermekei a legtöbbször szobafogságban vannak tartva, lehetőleg csendre ítélve, közös programjaik a szüleivel nincsenek. Soha nem koszolják össze magukat, mert társasági életet nem élhetnek, korosztályukkal kapcsolatot nem tarthatnak. Sem ők nem mennek sehová, sem hozzájuk nem jön senki. Öltözékük mindig makulátlan (mit-mond-a-falu effektus), kényszer-kitűnő tanulók (ugyanezen szülői effektus miatt). Templomba járók. Ez a családfajta az a család, aki 100%-ban érzelemmentes életet él. A kutya is azért van tartva, mert a szomszédnak is van. Azért van a háztól és az emberektől távol, hogy senki ne vehesse észre, a nevelési hiányosságokat, hogy a kutya „nem hallgat a szóra”. És ugyanez a szülői hozzáállás tapasztalható a gyermeknél is. Kirakat-gyermekek (mert a szomszédnak is van), elzárva a külvilágtól (mert ne lássa senki, hogy „nem hallgat a szóra”). Közös időtöltés és játék nélküli élet, úgy a gyermek, mint a kutya viszonylatában, mert még összekenné magát, vagy olyan helyzetet eredményezne az önfeledt játék, melyet a gazda/szülő kezelni, áthidalni, megoldani nem képes.

Éheztetés. Az a gazda, aki hetekig nem képes enni adni a kutyájának, az szülőként sem foglalkozik azzal, hogy evett-e a gyermeke. Megelégszik azzal, hogy az óvodában/iskolában biztosan evett, a kérdéshez úgy áll hozzá: eszik, amit talál. Mondván: „otthon van. Tudja, mi, hol van. Elveszi, ha kell neki.” Teljes mértékű empátiahiány jellemzi ezt a fajta szülői/gazdai hozzáállást, ami továbbmutat az evés problémáján, ha a betegségekre koncentrálunk. Aki nem gondoskodik a nála gyengébbek, és önellátásra képtelenek élelmezéséről, az a gyógyíttatásukról sem gondoskodik. Mert lelkileg nem érinti meg őt ez a kérdés. Önmagát sem gyógyíttatja (egyenesen hisztinek tartja a betegségeket), így meggyőződésévé válik, hogy a gyógyulásra senki másnak sem lehet szüksége. Ez az az embertípus, aki csak azért tagadja meg a családtagját is, ha az krónikus beteggé válik. A kutyáját pedig, ha esetleg gyógyszerezésre szorulna, inkább agyon fogja verni, vagy ki fogja dobni, mondván, hogy már házőrzőként semmit sem ér, akkor minek.

Végül, engedjétek meg, hogy mélyebb témaismertetés nélkül, csak a tényekre szorítkozva megemlítsem ezen két területen (állat- és gyermekvédelem) történő örökbefogadások eseteit. Az állatokat max. 2-3 év alatt örökbe fogadják. A gyermekek esetében az örökbefogadás 4-6-8 év alatt történhet meg. Az állatok esetében több az örökbefogadható állat, mint az örökbefogadó gazdi. A gyermekek esetében szintén így van ez. A gyermekek örökbefogadásának folyamatában több, mint tízezres különbség áll fenn az örökbeadható gyermekek száma, mint azon szülők száma között, akik örökbefogadásra jelentkeznek. Mégis gyorsabb és hatékonyabb az állatok örökbefogadási rendszere, mint a gyermekek örökbefogadási rendszere. Ide kívánkozik még az a tény is: eltűnt kutyák fellelésének rendszere és riadólánca klasszisokkal hatékonyabb, mint az eltűnt gyermekek fellésének rendszere és riadólánca. .... Érdekes? Az. És legalább annyira szívfájdító is. Mert embertelen tények ezek.

Aranyoskáim!

Bízom abban, hogy – bár nem teljes egészében – sikerült megvilágítanom egy olyan, most még feltáratlan érdekvédelmi rész-területet, amely területen nem ártana a mélyebb kutatás, és a kérdés teljes feltárása. Egy felnőtt ember gazdakénti és szülőkénti viszonyulását a tőle függőkhöz még nem vizsgálták szakemberek, sem az állatvédelem, sem pedig a gyermekvédelem részéről.

Nagyon jó volna, ha a kutatók felvennék ezt a kutatási területet, mert jól látható: a személyiségtípus és a bántalmazások, a nevelési hozzáállás, a problémamegolási helyzetek, mindkét területen ugyanazok, mégis, a büntetőbíróság megítélésében az állatkínzás sokkal súlyosabban és sokkal gyorsabban minősül, mint a gyermekkínzás.

Azt pedig egyenesen és konkrétan tarthatatlannak tartom, hogy egy állatkínzót eltiltanak a további állattartási tevékenység végzésétől, egy gyermekkínzónál azonban nem vizsgálják a szülői nevelésre való alkalmasságot, és nem vonják meg automatikusan a szülői felügyeleti jogukat sem (egészen addig, míg a kényszergyógykezelés eredményessé nem válik, képessé téve az elkövetőt a további gyermeknevelésre. Ja, bocs. … SOHA nem rendelnek el a gyermekkínzók esetében kényszergyógykezelést. ….). És nem tiltják el további gyermekek vállalásától sem – mondván: hogy ez embertelen megoldás volna.

Kérdem én, és joggal: és az nem embertelen, ahogyan egy gyermekkínzó a gyermekével, gyermekeivel bánik? Miért csak a szülőknek és az állatoknak vannak emberi jogai? A gyermekeknek miért nincsenek? (Pontosabban, elvileg vannak – gyakorlatilag azonban nem érvényesülnek, mert sem a gyermekvédelem, sem pedig a jogalkotó, aki a büntetőjogi szabályozást megalkotja, nem figyel oda erre eléggé.)

És ezen változtatni szükséges.

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.