Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Az iskolai szorongásról ...

2018. március 18. 07:49 - Öreganyus

miert_szorong_iskola.jpgAranyoskáim!

Beszélgessünk ma arról, mi zajlik az iskolában, ami akkora mérvű szorongást okoz számotokra, hogy szakember segítségét szükséges a feldolgozáshoz igénybe venni? Írok egy kicsit az én-időmben jelenségről is, összevetve a mai, „haladó” szempontú oktatással.

Egyre több helyen azt olvasom, hogy a diákok túlterheltek, hogy sok, és érthetetlen a tananyag, hogy teljesíthetetlen iskolai felmérésekkel találkoznak (csak nézzük meg az idei felvételi rendszert, amelyben, pl. olyan matek anyagból kellett felvételiznetek, amit még nem is oktattak nektek). Azt is olvasom, hogy diákok vernek tanárt, diákok vernek diákot, tanár ver diákot, vagy szülő ver tanárt. Vagy diákot. Komolyan mondom, tiszta gladiátor-harc megy a mai iskolákban, a túlélésért. Nincs megbecsülés, nincs tisztelet. A tanár nem tiszteli a diákot, de a másik tanárt sem, a diák nem tiszteli a tanárt, de a másik diákot sem, a szülő pedig nem tiszteli sem a diákot, sem a tanárt. …

Mintha visszatértünk volna a kőkorszakba, ahol az nyert, aki erősebb, és strapabíróbb bunkót fogott a kezébe. Ma már fogni sem kell ezt a kőkorszaki eszközt – a nyakunkon hordjuk. …

A gyerek másol. Másolja az elé tett, otthonról hozott, szülői mintát. Sokan csak félig akarják megérteni ezt a megállapítást, és kizárólag a gyermekekre koncentrálnak, mondván: a gyermek agresszív. Pedig a szülei példáját követő/másoló gyermek előbb-utóbb, az adott viselkedés-mintában felnő. És pályát választ, vagy szülővé válik. Ha azt a problémamegoldást tanították meg neki, hogy egy pofon mindent megold, akkor bizony felnőttként is agresszíven fog viselkedni. Ha azt tanulta, hogy a családjában szabadon gúnyolhat bárki, bárkit, annak következménye nincs, felnőttként is ezt a mintát viszi majd tovább, mindenhová, magával.

Az én időmben még nem büntették meg azt a tanárt, aki fizikailag is nevelt. Igen. Nem maradtam ki én sem a körmösökből, és „fel is nyírtak”, rendesen, úgy, hogy a saját padomból az előttem lévő padjáig emelkedtem ki a „nyírástól”. A körmöst értitek – ha nem, akkor leírom: a kezünket magunk elé kellett tartani, ujjainkat egymáshoz illeszteni, és a tanár, egy kemény favonalzóval rácsapott. A „bűn” mértékétől függően akkora erővel, amekkora az adott elkövetés volt – a tanár megítélése szerint. A „nyírás” a következőképpen nézett ki: a tanár fogott a kezébe egy radírt, azt a tarkónkhoz illesztette, és felnyírta a hajunkat vele. A radírra első osztályúan tapad a haj, szóval értitek. …

Nem minden tanár nevelt fizikailag is, volt, aki a Szamárpad „lehetőségével” élt. A Szamárpad volt az a pad, ami az osztály elé, a tanári asztalra merőlegesen, a tábla mellett került kiállításra. A renitens diák ült benne, mindenki legnagyobb derültségére, a diák nagy-nagy szégyenére. Ez a módszer inkább alsóban működött, felsőben már „menő” volt kikerülni a Szamárpadba, merthogy az, a negyedik általánostól már vagány dolognak számított, ha zavarni merte bárki is a tanóra rendjét. Természetesen ültem én is Szamárpadban, azért, mert vagy leveleztem órán, vagy azért, mert rágtam a radírokat (akkor még nem is voltak szagos radírok, de rágási kényszerem volt – ami, később kiderült: az otthoni bántalmazásom leképződése volt, pszichésen, és ezért büntettek meg az iskolában, mert nem oda való tevékenység volt).  

Hogy mikor szoktam le a radír-rágásról? Amikor az egyik tanárnőm rájött arra, hogy eltelítsen vele. Történt pedig, hogy kiültetett a Szamárpadba, és elém tett egy kosár radírt, amit ő gyűjtögetett össze, és felszólított arra, hogy egész óra alatt, mindenki előtt rágnom kell a radírokat, addig, amíg minden el nem fogy az elém tett kosárkából. Eszem ágában nem volt tiltakozni (abban a rendszerben ez még nem volt divat), rágtam, engedelmesen. Aztán hánytam, mint a murányi kutya. Soha többé nem kívántam a radír rágását. …

Minden ilyen pedagógiai célú nevelési eszközben egy dolog közös volt: otthon elmondani nem mertük, hogy az iskolában büntetést kaptunk. A pedagógusok akkoriban akkora tiszteletnek örvendtek a szülők körében, hogy ha arról érkezett hír, hogy az iskolában gyermeküket büntetni kellett viselkedése miatt, otthon még többet kaptunk azért, mert nem vagyunk képesek tiszteletet adni a tanárnak. És mindig hozzá tették azt is, ilyenkor:

„Ha a tanárodat nem tiszteled, a főnöködet sem fogod. Neked az iskola a munkahelyed, ha ott nem vagy képes viselkedni, munkahelyen sem fogsz. Munkahely nélkül pedig éhen fogsz dögleni, mert nem lesz kereseted, amiből kenyeret vegyél magadnak.”

Az én szüleim egyszerű emberek voltak, a mondanivalójukat is egyszerűen fogalmazták meg.  De ebben az egyszerű megfogalmazásban is benne volt az: bizony, az iskola az életre tanít. Ha az iskola Házirendjéhez nem vagyunk képesek alkalmazkodni, akkor egyértelműen, a munkahelyi szabályokhoz sem fogunk tudni alkalmazkodni – mert nem lesz hozzá alap, nem lesz hozzá minta. Ha semmibe vesszük az iskolai főnökünket (aki, ugye, a tanárunk), akkor a munkahelyi főnökünket is ugyanúgy semmibe fogjuk venni majd. Ezt akkoriban nem értettem, de a szabályt megtanultam. Felnőttként jöttem rá arra a párhuzamra, amit az iskolai viselkedési elvárások és a munkahelyi viselkedési szabályok között vonhatunk.

Az akkori pedagógiai módszereket ma úgy hívják: fizikai- és pszichikai bántalmazás. Egyértelműen tiltott a pedagógusok számára, kivették a nevelési eszköztárukból. A Szamárpadok megszűntek, mert jelenünkben azt a gyermek nyilvános megszégyenítésének hívják, ami szintén gyermekbántalmazásnak minősül, így tiltott a pedagógusok számára. Ez így rendben is volna. Ha nem gondolkodnánk el azon: milyen nevelési eszköz maradt a pedagógus kezében a gyermekek iskolai neveléséhez? Igen, jól sejtitek, Drágáim. Pont annyi: semmi.

Ugyanakkor a gyermekek egyre több jogot kaptak, a pedagógusokkal szemben az iskolán belül. A Házirendből nekünk még felelnünk kellett, osztályfőnöki órán, a mai gyermekek nemhogy nem tudják, mi az az iskolai Házirend, de annak tartalmát – úgy sejtem – legtöbbjük értelmezni sem tudja. Mert nem készült belőle videójáték, annak érdekében, hogy az egyen-mobilfüggő gyermekek is megérthessék. …

Úgy tűnhet, Aranyaim, hogy most gúnyolódom rajtatok, pedig nem. Levelem végére meg fogjátok érteni a témavezetésemet.

iskolai_szorongas.jpg

Tehát: a pedagógusok kezében nincs semmiféle eszköz a különféle szociális háttérből érkező gyermekek neveléséhez, és iskolai szabályokhoz való alkalmazkodásának megtanításához. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a gyermek több jogot kapott a tanárral szemben, iskolán belül, de hatottak rá az egyre szabadabb (bocs: liberálisabb) otthoni gyermeknevelési elvek. A liberális szellemben nevelkedett gyermek előtt otthon sincs semmiféle szabályrendszer, azt csinálhat, amit akar, akkor, amikor azt akarja, és addig, ameddig akarja. Ugyanezt teszi az iskolában is. Ezeknek a gyermekeknek a szabályrendszer hiánya következtében nincs semmiféle kapaszkodójuk, nem tudják, hogyan illik viselkedni, fogalmuk nincs arról, hogy az ő vágyaik esetleg sérthetik a másik elképzeléseit. Egyre több diák követ el öngyilkosságot, pusztán azért, mert társaik folyamatos és szűntelen gúnyolódásait nem képesek tovább elviselni.

Napjainkban már lenézhetik, és kiközösíthetik azt a diákot, aki nem százezres mobillal jár az iskolába, aki nem márkás ruhákban jelenik meg az iskolában, akit nem 6 nullás értékű autóval visznek az iskolába, stb. A pedagógus erre - megfelelő eszköztár nélkül - nem képes felhívni a figyelmet, és nem képes arra sem, hogy a társadalmi különbségek okozta feszültséget a diákok között megszüntethesse. Ha otthon minderről a diák nem hall, ily módon az iskolában sem hallhat erről. Az én időmben még kötelező volt az iskolaköpeny. Nem véletlenül. Annak nemcsak az volt a célja, hogy ne koszoljuk össze a ruháinkat, hanem az is: a szegényebb gyermek ne érezhesse – legalább az iskolában – kirekesztve magát. Az én időmben nem is volt téma az, hogy ki, milyen anyagi háttérből érkezik az iskolába. Modern korunkban már megtiltották az iskoláknak az iskolaköpeny előírását, mondván, hogy azzal igába hajtják, és korlátozzák a gyermekek személyes kiteljesedését. Ennek eredménye: társadalmi hierarchia kialakulása már az iskolában. És ez jóval gonoszabb, mint a felnőttek között jelen lévő kirekesztés, mert egy fejlődésben lévő gyermek személyiségére hat. Igen károsan.

iskolai_szorongas_hatasai.jpg

Elhiszitek, ha azt mondom: ennél a kiközösítés-fajtánál, amit a gyermekek egymás között a társadalmi kasztok bevezetésével, és az ehhez való ragaszkodással, az iskolán belül kialakítottak maguknak, jobb volt a tanár által bevezetett Szamárpad intézménye? Oda ugyanis az elit család gyermeke ugyanúgy kikerült, mint a csóró munkás gyermeke. Ez pedig nagymértékben növelte a diákok közötti összetartás mértékét, a „bunkó” tanárral szemben. Akkor még nem azt nézték (természetesen kivéve a párttitkár, a TSZ elnök, és a Tanácselnök gyermekét) , hogy melyik gyermek szüleinek mi a foglalkozása, hanem azt, hogy melyik gyermek hogy viselkedik, és viselkedés (nem pedig szülői pénztárca függvényében) büntettek. Ebből adódóan a mi korosztályunk iskolai dolgokért sosem követett el öngyilkosságot. Mert védelmet adott számunkra az adott kor iskolai szabályrendszere, még a társaink zrikálásától is.

A gazdag gyermekeknek, napjainkban, mindent benéznek a pedagógusok. Azt is megmondom, miért. Mert Gazdagék sztárügyvédet fizetnek (a tanár állásának egy életre annyi, ha beperlik őt, bármiért is), vagy azzal zsarolják az iskolaigazgatót, hogy az iskolát fenntartó alapítványt esetleg nem támogatják tovább anyagilag, ha csemetéjük nem lehet az adott intézményben a legkiválóbb, mind közül. … Ma már pénzzel minden megvehető. Ez egy másik témánk lesz majd, de nem árt megjegyezni, mert ez bizony, így van.

Szóval, Drágáim, a ti korosztályotok sem otthon, sem az iskolában nem részesülhet abban a tudásban, amit a társadalmi közegekbe való szocializációhoz szükséges szabályrendszerek ismerete jelent. Másként megfogalmazva: nincs semmiféle kapaszkodótok ahhoz, hogy hol, mikor, hogyan kellene/illene viselkednetek, annak érdekében, hogy az adott társadalmi közeg be- és elfogadhasson titeket. Egyetlen biztos pont van az életetekben: a kezetekben tartott mobiltelefon. Ezzel, mi felnőttek, nap, mint nap, és mindenhol szembesülhetünk. Csakhogy a mobil nem fog enni adni nektek, ha felnőttök. Nem fog segíteni a lakásotok fenntartásában sem. Azt pedig sehol nem fogjátok tudni megtanulni, hogy a család- és létfenntartás biztosításához milyen viselkedési mintát kellett volna elsajátítanotok, gyermekként, az iskolában. …

S hogy mindennek mi a következménye, azt, ide kattintva elolvashatjátok. Deliága Éva gyermekpszichológus gondolatai sok mindenre rávilágítanak a fentiekben írtak következményeinek vonatkozásában.

Aranyoskáim!

Az iskolai szorongásnak mindez együtt a kiváltó oka. És ehhez hozzájön még, külön lelki teherként az a rengeteg blődség, amit a tankönyvek sugároznak felétek. Azok a tankönyvek, amelyek teljesen logikátlanul, és értelmezhetetlenül vannak összeállítva, egetverő hülyeségeket tartalmazva. Mintha ma az volna a divat, a tankönyvszerzőknél, hogy versenyezzenek azon, melyikük tudja legjobban palástolni a saját agyi sötétségét, tudásnak álcázva. … Nem véletlen az a régi mondás:

Aki nem tudja, tanítja.

És ehhez még hozzátenném: aki nem tudja, de tanítani sem tudja, az tankönyvet ír. …

Foglaljuk össze (nagy általánosságban): nincs kialakult viselkedési szabályrendszeretek sem otthon, sem az iskolában. A pedagógusok megvédeni nem tudnak, sem az otthoni-, sem az iskolai bántalmazástól titeket, mert nincs ehhez, általuk felhasználható eszköztáruk. Mindezek következtében teljes mértékben kiszolgáltatottá váltatok minden társadalmi közegnek, ugyanakkor biztosra vehetően ezt a zavart viselkedésmintát elsajátítva, munkahelyi beilleszkedés is kizárt az életetekből.

És mindehhez hozzájön az a rengeteg, haszontalan, értelmezhetetlen, és felfoghatatlan (értsd: jobb, ha nem fogjátok fel) tananyag, amit le akarnak nyomni a torkotokon. Egyértelműen ki fog tehát alakulni az a jelenség az életetekben, amit úgy hívnak: iskolai szorongás.

Ha a felnőttek nem kapnak észbe, és a szabályrendszereket továbbra sem alakítják ki, ezzel megtiltva a pedagógusnak azt, hogy neveljen, az iskolai szorongás egyre több drogfüggőt, vagy öngyilkost fog kitermelni a korosztályotokban. Mert bármilyen hihetetlen is, de szabályrendszerek nélkül nem lehet élni, sem pedig nevelni. Úgy pedig nem lehet fejlődni, ha az iskolában egy diáknak több joga van, bármihez, mint egy tanárnak. És emiatt azt is lehetetlenné válik megtanítani számotokra, hogy milyen viselkedés, milyen mentalitás szükséges ahhoz, hogy egy munkahelyre (vagy bármilyen társadalmi közegbe) beilleszkedjetek.

… mert nem fognak mindegyikőtök alá egy vállalkozást tenni a szülei, annak érdekében, hogy „saját lábon állva” ne kelljen munkahelyi szabályokhoz, vagy munkatársakhoz alkalmazkodnotok, felnőttként. És dolgoznotok sem. …

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

Folytatásban:

A gyermekkori viselkedési zavarokról ....

 

 Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.