Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Reménytelen és kilátástalan ...

2018. február 22. 06:02 - Öreganyus

gyermekkoporso.jpgAranyoskáim!

Ma arról írnék nektek, mit jelent a valódi kilátástalanság és reménytelenség. Vannak az életetekben olyan élethelyzetek, amit bár annak hisztek, első kétségbeesésetekben, mégsem az. Az igazán reménytelen élethelyzetek majd, felnőttként érkeznek az életetekbe, akkor, miután gyermeketek születik. A felnőttek sok mindent képesek ugyanis elviselni, túlélni, és megoldani, két helyzetet kivéve: ha a gyermekük halva születik, és ha a gyermekükkel való kapcsolattartásukat ellehetetlenítik.

Tegnap nagyon fekete napom volt, Drágáim. Nem magamat sirattam, hanem két szülőt. A telefonon kapott az értesítésektől, abban a pillanatban elakadt a szavam. Olyan élethelyzetekről értesítettek, amelyekre nincsenek szavak, ép ésszel nem lehet mit mondani, a történtek fényében. Két telefon – két, egy pillanat alatt tönkrement élet. Csak az első telefonhívásról beszélek most nektek, holnap elmesélem a másodikat is.

Az első telefonhívást nem is én vettem, hanem Apjukom. Az Apukát hívta föl, jókedvűen érdeklődve, hogy megszületett-e már a kis trónörökös, mert nagyon várjuk már. Aztán azt láttam, hogy megmerevedik, és felteszi a kérdést:

„Mi történt? El tudod mondani?”

Tovább hallgatta az Apukát, miközben teste és arcvonásai megfeszültek. Mélyebben vette a levegőt – tudtam, hogy baj van. Nagy baj. Szeme befényesedett, szája megfeszült, arca egy pillanatra elszürkült. Akkor a gyomrom már égve remegett, mert láttam a fájdalmat, sejtettem, miről beszélnek. Miután Apjukom letette a telefont, némán meredt maga elé. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és csodálkozva nézett rám. Nem tudott megszólalni. Csak leültem mellé, és megfogtam a kezét. Feszült volt, és merev. Nem tudtam pontosan, mi történt, de azt igen: őt megrázta, és neki fáj, amit halott.

Sokáig nem tudott megszólalni. Kiment, rágyújtott, és hagytam. Miután bejött, leült mellém, megfogta a kezem, és közölte:

„A pici meghalt. Nyakára tekeredett a köldökzsinór.”

Nem kellett többet mondania. Tudtam. Tudtam azt a reményteli várakozási folyamatot, amit egy pici érkezése megelőz. Azt a bizakodó készülődést, amivel a baba és anyukája hazajövetelére, és későbbi életére készülnek. Azt az izgalmat, amit a szülőszobán csak egy Anya képes átélni. Azt a fájdalmat, ami a tolófájásokat jelentkezik már, és, szinte éreztem, amikor a baba utat szakít magának a külvilág felé. És újra éreztem, lelkemmel azt a mindennél édesebb, melegebb, felemelőbb érzést, amikor még magzatmázasan, véresen, a szülőcsatornából azonnal a mellkasunkra teszik a babát, aki pislog, hunyorog, nyöszörög, de él. … Ez az Anyuka ezt az érzést nem élhette át, és akkor belém hasított a felismerés: mi fog még rá várni.

Akkor elsírtam magam. Mert lepergett előttem, és újra átéltem a szülési fájásokat, és azt, amikor már tudod, hogy a baba kinn van – de nem sír föl. Ez egy olyan fájdalom, és akkora idegi feszültség, amit, ott és akkor, nem hiszed el, hogy túl lehet élni. A tehetetlenség, a kétégbeesés, az inkább-engem-vigyél-mint-őt érzés, amit le sem lehet írni, csak némán elsikítani lehet. … Ezt a kínt csak azok az anyák ismerik, akiknek babája halva született.

A szüléskor, az Anyákat, a halva születéssel érő sokkot azonnal követi a többi: a szülészetről le fogják helyezni őt a nőgyógyászati osztályra (ha "szerencséje" van, idős hölgyek közé), miközben azonnal apasztani kezdik a tejelválasztást, ami, automatikusan beindul a szüléssel együtt. Reggel és este hallgatja majd mások babájának szívhangját (ami a folyosóról is behallatszik), miközben csak azt érzi, hogy hasa üresen ég, és minden szívdobbanás kitép egy darabot a lelkéből. Hiszen tegnap még ő hallgatta a saját babája szívhangját – ma pedig … Ma pedig mindennek vége van.

Ma pedig már nem érdemes élni. Így nem. Nélküle nem. …

Ezen a ponton nyugtatóznak le, elfedve előled lelked fájdalmát, nem feldolgozva, csak tompítva az átélteket.

Majd következni fog a temetésig tartó időszak, amikor nem vagy képes ebben a világban létezni, nem érzed az éhséget, nem érzékeled a körülötted lévő embereket, hanem újra, és újra lepereg előtted, mi, és hogyan történt. Keresed az okokat, hibáztatod magad, hogy mit és hol rontottál el, kutatod, mit tudtál volna tenni, annak érdekében, hogy ő életben maradhasson. Ezt követi, szinte azonnal a mardosó önvád: éreznem kellett volna, tudnom kellett volna, hogy baj van, és nem hagyni békén az orvost. Hogy miért nem tudtam? Miért nem éreztem? Miért nem tettem semmit? …

A lélek sikolya minden más hangnál némábban, de gyilkolóbban hangzik, ott, belül. Aztán jön a temetés, és azt sem tudod, hogyan kerültél a szülőszobáról a frissen kihantolt rögök mellé. Látod a kis, fehér koporsót, hallgatod, de nem hallod a papot. Szemeddel látod, hogy a kis koporsót leengedik a földbe, de az a hang, amikor az első rögöt meghallod koppanni a kis koporsó tetején, az mindent széttép. Nem bírod elviselni azt a hangot, ami egyre gyorsabban záporozva temeti el előled a gyermeked.  … Hetekig, hónapokig hallod a rögök koppanását. Éjjel, és nappal, miközben megpróbálsz létezni, és folytatni az életedet. Tudod, mit kell tenned, de nem vagy képes megtenni. Nem látod értelmét. …

Pár pillanat alatt futott mindez át az agyamon, feltépve a régi sebeket az új fájdalommal. A gyermekünk elvesztése egy olyan trauma, ami sosem múlik el. Veled van, minden gyertyagyújtáskor, minden Karácsonykor, minden, meg nem ünnepelhető születésnapján, amikor mécsest gyújtasz az emlékére. És veled van minden olyan híradáskor, amikor arról hallasz, hogy mással is megtörtént. Újra, és újra átéled, mert a tehetetlenség átéleti veled. Az a tehetetlen kín, amit akkor, és ott szereztél, amikor nem hallottad felsírni megszülető babádat. …

egy_gyermekert_azt_adjuk.jpg

Aranyoskáim!

Tudom, nagyon szomorú levél a mai. Mégis úgy éreztem: beszélnünk kell a gyászról, mint érzésről, hogy tudjatok arról: lelketeket, elméteket erősíteni kell, és edzeni szükséges ahhoz, hogy felnőttként, minden élethelyzetben helyt tudjatok állni majd. Mert vannak olyan élethelyzetek (kívánom, hogy a ti életetekben ne legyenek), amikor azért kell majd küzdenetek, hogy ne kattanjatok be, teljesen és végleg.

Napjainkban – főleg a ti korosztályotokban – egyre jellemzőbb az a jelenség, hogy „öngyilkos leszek” felkiáltással úgy tesztek, mintha … És nyiszálni kezditek az alkarotokat, elhitetve magatokkal, hogy olyan traumán kell keresztülmennetek, ami már számotokra elviselhetetlen. Ilyen traumának ítélitek meg, ha a pasitok mással megy koncertre, ha anyáék nem engednek el oda, ahová menni szeretnétek, ha az osztálytársaitok zrikálnak titeket, vagy, ha otthon erőszakos/elhanyagoló közegben éltek. Igen, ezek mind hatalmas traumák, de ne tévesszétek szem elől: a sorsotok mindezzel felkészít titeket arra, ami még várni fog rátok a nagybetűs életetek során. Edzi a lelketeket, a felnőtt életetek túlélésére.

Sajnos, szüleitek is, mindezt ugyanolyan traumának élik meg, mint ti magatok – és ezzel a lehető legrosszabb példát mutatják nektek. Nem gáz a rossz érdemjegy, nem gáz, ha párválasztásotok nem üti meg az ő elképzeléseiket. Nem gáz, ha lázadtok, és nem gáz, ha élni szeretnétek a saját életeteket.

A lényeg ugyanis az – és ezt a legtöbb szülő hajlamos elfelejteni: hogy éltek, és élni szeretnétek az életeteket.

Éljetek hát!

Ha megadatott a születés csodája, akkor éljetek e csoda adta lehetőséggel.

És erre szeretném kérni a szülőket is: ha életet adtak, akkor hagyják és engedjék azt az életet kiteljesedni, és tanuljanak meg végre örülni annak, hogy ÉLETET adhattak, és gondozhatják a kis élet fejlődését, kiteljesedését. És soha ne felejtsék el: vannak, akik az életüket adnák azért, hogy láthassák az általuk adott élet kiteljesedését – és nincs erre lehetőségük. Mert a sors megfosztotta ettől őket.  

Ti pedig, Aranyaim, ne éljetek vissza a születéskor kapott lehetőségetekkel, és ne akarjátok mindenáron sem eldobni magatoktól, sem pedig tönkretenni, brahiból az életeteket. Becsüljétek meg, és töltsétek meg tartalommal, ne éljetek vissza a lehetőségetekkel. Hisz láthatjátok: nem minden gyermeknek sikerül a születésért való harc.

Nektek sikerült! Éljetek hát a lehetőségetekkel! És éljetek végre! Még nagyon sokáig!

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.