Aranyoskáim!

Ma elmesélem nektek az Igásló esetét a Mártírkirálynővel. Mert, ha munkahelyetek lesz, nagyon könnyen belebotolhattok a Mártírkirálynő típusába, akivel szemben ti kizárólag Igáslovak lehettek. Családtagok között is gyakran előfordul. Az ilyen típusú találkozások vége mindig is az lesz, hogy ti érzitek kevésnek magatokat, akkor, amikor tulajdonképpen ti teljesítetek valójában. A Mártírkirálynő pedig minden babért le fog aratni, érdemi munkavégzés nélkül, és az ostor mindig az ő kezében van. Ha véget akartok vetni az ilyen jellegű kapcsolatoknak, akkor pedig az Igásló át kell, hogy váltson – a Mártírkirálynő irányításában – a Bűnbak szerepére. …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Igásló, aki már évek óta szántotta a Birodalom földjeit. Soha nem ment vissza olyan területekre, amelyek már műveltek voltak, hanem megkereste és megtalálta azokat a parlagon heverő ugarokat, amelyeken eke még nem járt. Nem volt szüksége ostorra, mégis oly mértékű tempót diktált magának, amellyel minél hamarabb művelhette az elhanyagolt területeket, hogy munkája nyomán minél több szegény ember tudjon vetni, és aratni, ezáltal enni adni családjának, és meg tudja fizetni a rájuk kirótt Királyi Sarcot.

Évtizedeken keresztül Igásló csak szántott, és szántott, munkáját végezvén boldogan nézett körbe, látva, hogy verejtékes munkája nyomán egyre több szegény embernek van esélye feladni az éhezést, mert termőre fordul minden beszántott földterület. Ahogy telt az idő, Igásló öregedni kezdett, és egyre inkább beteg lett. Lódoktorhoz nem ment el, csak már akkor, amikor más választása nem maradt. Ilyenkor Lódoktor a fejét csóválta, rövidebb-hosszabb pihenést rendelt el, felturbózta vitaminokkal, és visszaengedte Igáslovat a földekre.

Nemrégiben azonban Igásló érzékelte, hogy már nem bírja úgy irányítani az ekét, mint régen, már nem szánt olyan mélyen, mint hajdanán. Érezte, tudta, hogy szüksége van valakire, aki fogja az eke szarvát, majd megtanulva a földművelés rejtelmeit, átveszi tőle a feladatait, hogy ő megpihenhessen végre. Amint ezen morfondírozott, látta, hogy a már megművelt fölterületek mentén egy Szegény Leány téblábol, nézi-nézi a szántást, és erősen morfondírozik. Igásló odament hozzá, és megkérdezte:

„Volna kedved vetni a megművelt földekbe? Akarsz segíteni abban, hogy neked is legyen, de másoknak is maradjon? Tarts velem, és műveljük együtt az új ugarokat!”

A Szegény Leány nagy, csodálkozó szemét Igáslóra vetette, és halkan remegő hangon válaszolt:

„Látom, hogy milyen szegények errefelé az emberek, tudom, miért műveled a parlagot. Megyek veled, mert tudom, hogy ezeknek az embereknek segítség kell, és ÉN meg tudom adni nekik, azt, amire titkon vágynak.”

Így hát Szegény Leány beállt az eke mögé, megfogta az eke szarvát, és elindultak. Pár lépés után Igásló hátraszólt:

„Te Leány! Markold meg az eke szarvát, mert kell az erő, ahhoz, hogy az eke belemélyedhessen a földbe. Így csak karistolom az ugar tetejét.”

A Szegény Leány, kissé megszeppenve így szólt:

„Ne haragudj, tudod, hogy először csinálom. Nekem még nem megy olyan jól, mint neked, ne akard hát tőlem azt, azonnal, amit te már évek óta teszel. De ígérem, bele fogok tanulni.”

Igásló elszégyellte magát, és lelkiismeretfurdalása is keletkezett, azonnal. Még határozottabban feszült neki a munkának, és igyekezett azon, hogy a lazán tartott ekeszár ellenére is ugyanazt a minőséget adja át a munka végeztével. Egyik nap Igásló arra lett figyelmes, hogy hátul az eke össze-vissza ugrál, mert nem fogja senki. Megállt, szétnézett maga körül, és rájött, hogy Szegény Leány eltűnt. Tudta, hogy a munkát nem hagyhatja abba, hiszen hamarosan jön a vetési idő, akkorra végeznie kell a területtel. Felvette hát újra a saját ritmusát, és végezte tovább a dolgát.

Egyszer csak megjelent egy fényes, cifra ruhás Királynő a parlag mellett, és mosolygott az Igáslóra. Igásló akkor ismerte fel a cifra ruhás Királynőben a régen látott Szegény Leányt, aki kezében nyerget tartott, majd így szólt:

„Úgy döntöttem, próbáljunk ki más tecnikát erre a munkavégzésre. Mivel én több és jobb vagyok annál, mintsem a te szinteden kellene léteznem, rád teszem ezt a nyerget, és föntről irányítalak, nem az eke szarva mögül.”

Igásló soha nem tűrt a hátán nyerget, de most már öreg volt, fáradt, és beteg. Úgy gondolta, no, hát, miért ne, hátha igaza lesz a Szegény Leányból lett Királynőnek, és így tényleg könnyebben megy majd a munka. Királynő felnyergelte Igáslovat, kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, és diktálni kezdte a tempót, a módszert, miközben ruhája alól elővarázsolt egy ostort, és csapkodta vele Igásló hátát. Közben, mintegy varázsigét, folyamatosan azt duruzsolta Igásló fülébe:

„Neked az a dolgod, hogy kiszolgálj engem, mert én több vagyok, mint te. Én Királynőnek születtem, de te csak egy igásló maradsz, amíg élsz. Nekem időre van szükségem, ahhoz, hogy fejlődhessek, és ki tudjak bontakozni, neked erre semmi szükséged sincs, mert fejlődésképtelen vagy. Neked kell biztosítanod az én jólétemet és kényelmemet. Mert nekem jár az, hogy én üljek a nyeregben!”

Igásló lehajtva fejét, verejtékezve dolgozott. Térdei már remegtek az erőfeszítéstől, hiszen dupla annyi energiájába került, hogy fércmunkát ne adjon ki a kezéből, de az eke akkor is olyan mélyen szántson, mintha fogná valaki az eke szarvát. Miközben hátát nyomta a Királynő súlya is, az ostorcsattogás hangja pedig már elkezdte idegesíteni. Ez idő alatt a Királynő hol volt, hol nem a nyeregben. Eltűnései után minden esetben volt indoka arra, miért nem maradt ideje a tényleges munkavégzésre:

„Hivatalos ügyet intéztem a Királyi Hivatalban, bocsi. Bál volt, ahol meg kellett jelennem, bocsi. A Királyi jóssal találkoztam, bocsi. Meglátogattam a családomat, bocsi. Bocsi ezért, bocsi azért, bocsika! Ugye, tudod, hogy azért én mindent megteszek, erőmön felül, pedig nekem családom van?”

Igásló szíve ekkor sajogni kezdett, ha arra gondolt: neki is van családja, és neki is volnának hivatalos intézni valói, de a munkát akkor abba kellene hagynia, ha azt szeretné, hogy minderre neki is lehessen ideje, hiszen két emberre vállalta fel a fölterületet, mégis egyedül szántott. Nem haladt úgy, ahogyan szokott, nem volt már olyan életkedve sem, a folyamatos királynői kárálástól. Érzete, hogy nagyon elfáradt már, az ereje vége felé jár.

Egyre inkább úgy érezte Igásló, hogy ő is, a munkája is értéktelen. Már nem volt öröme abban, hogy felszántja az ugart, már nem látta a szegény emberek arcán a boldogságot munkája nyomán. A szegény emberek ugyanis már nem jöttek közel az éppen művelt földterülethez, mert nem értették azt a látványt, ami fogadta őket, meglátva Igáslovat, hátán a Királynővel, mögötte ugrándozó ekével. Azt azonban jól látták: ebbe a földbe ők nem igazán tudnak vetni, mert nincs mélyen megszántva. Így meg hasznavehetetlen. Látta ezt Igásló is, így szólt a Szegény Leányból lett Királynőhöz:

„Szállj le végre, és tedd a dolgod. Elfáradtam, vedd át egy kicsit, hogy én is pihenhessek. Fogd meg az eke szarvát, és haladjunk előre, mert így ebből semmi sem lesz, akár, ha nem is dolgoznánk. …”

A Királynő lepattant a nyeregből, Igásló mögé állt, csípőre tette a kezét, és emelt hangon így kiabált:

„Cserben hagytál! Cserben hagytál engem is, meg a szegény embereket is! Te csak egy kis porszem vagy, te nem mondhatod meg nekem, hogy én, aki több vagyok náladnál, mit csináljak! Közös vállalás volt! Közös vállalás, úgyhogy csináld a dolgod, ebadta teremtette, mert nagyon megjárod! Az égiek megbüntetnek azért, ha nem szolgálsz engem!”

És nagy dérrel-dúrral távozott Igásló mögül. Ahogyan távolodott, Igásló még látta, hogy a munka elől való nagy menekülésében a Királynő Mártírkirálynővé változik. A földterület körül álló szegény embereknek, de a saját udvartartásának is, úgy, hogy Igásló ne hallja, elmondta, hogy Igásló őt cserben hagyta, Igásló nem csinál semmit, és ezt rá próbálja fogni, hogy Igásló menthetetlen, mert fejlődésre képtelen. Eközben minden reggel a Királyi Postagalambbal levelet küldött a távolból Igáslónak, mely levelekben hosszan ecsetelte, hogy Igásló milyen senkiházi, milyen hálátlan, mennyire szívtelen, és milyen szinten ártalmas tevékenysége a szegény emberekre nézve.

Közben kezében a nyergével, Mártírkirálynő őrült rohanásba kezdett, és újabb Igáslovat keresett, akinek a hátára téve a nyerget, újra ő ülhet nyeregbe, annak érdekében, hogy a szegény emberek továbbra is láthassák: minden, ami értük történik, az kizárólag, egyedül az ő királynői érdeme. Az ugarokon több Igásló is szántott, egyszerre, Mártírkirálynő a legerősebbhez ballagott hát, mert mindenképp meg akarta mutatni Igáslónak, hogy ő akkor is több nálánál. Igen ám, csakhogy nem vette figyelembe: a legerősebb Igásló mind közül a legbölcsebb is, aki végig figyelte, mi történik a vele szomszédos ugaron. Nem engedte hát Mártírkirálynőnek, hogy őt is felnyergelhesse.

Igásló eközben lejött az addig művelt földterületről, beballagott az istállóba, hogy kipihenje magát, mert nagyon elfáradt. Mártírkirálynő fújtatott és tombolt, tehetetlen dühében, ahogyan ott állt a félig megművelt ugar közepén, miközben a szegény emberek a terület széléről figyelték őt. Cikáztak gondolatai, most mitévő legyen, hogyan mutasson fel eredményt úgy, hogy közben ne kelljen azért erőfeszítést tennie, mi legyen a nyereggel, ami árván a kezében maradt? És akkor döntésre jutott.

Kisétált a félig művelt földterületről, körbekerítette, a kerítést lelakatolta, és a kerítésre egy Kiáltványt fogalmazott, mely Kiáltványban mindenki tudtára adta, hogy Igásló őt cserben hagyta, Igásló nem vetett, de a szántást is beboronálta már, vetés előtt, ráadásul Igásló döntött úgy, hogy nem műveli tovább a területet. És a szegény emberek, akik először tévedtek arrafelé, mindezt elhitték, hiszen Kiáltványban látták megénekelve, fehéren-feketével.

Eközben az istállóban Igásló már nem tudott a lábára állni, ezért a Csikós Lódoktort hívott hozzá. A Lódoktor megvizsgálta Igáslovat, majd felegyenesedve így szólt:

„Itt a vége. Ez már nem szánt többet. Bevégeztetett. ….”

Kiment a fegyveréért, hogy a kegyelemlövést meg tudja adni Igáslónak, hogy az ne szenvedhessen tovább. Míg a Lódoktor a fegyveréért ment, Igásló még utolsó erejével felállt, és elindult a földek felé. Mert tudta, látta, hogy egy terület még teljesen parlag, azt még művelni kell. Beleállt a területbe, a Csikós a nyakába csatolta az ekét. Mert a Csikós tudta, a Csikós értette. Megfogta az eke szarvát, és segített Igáslónak abban, hogy úgy menjen el, ahogyan élt. Engedte, hogy Igásló szánthasson a szegény emberek örömére.

Miközben együtt szántottak tovább, Mártírkirálynő nem hagyta abba ütemes kántálását arról, milyen aljas állat is az Igásló. Már nem személyesen, és nem postagalambbal üzent, hanem Első Udvarhölgyét küldte, hogy haragját Igásló felé szó szerint közvetítse, miközben azok a szegény emberek, akik hittek Mártírkirálynőnek, az utolsó erejével szántó Igáslovat, hátulról záptojással, és rothadt paradicsommal kezdték dobálni. A Csikós, a repülő tárgyakból, amit csak tudott, hárított, Igásló pedig ment előre, és csak szántott, és szántott, és szántott. …..

Eközben Mártírkirálynő talált egy mások által már felszántott területet, beült a közepébe, és sajátjaként mutogatja a szegény embereknek. Annak érdekében pedig, hogy a körülötte állók áhítatát folyamatosan fenn tudja tartani, még akkor is, ha nincs eke a kezében, mégis elhiggyék, hogy azt bizony ő szántotta, néha rámutat egy-egy barázdára, és elmondja, hogy azt a barázdát bizony nem ő húzta, de helyet ad neki a saját területén. ...

Eddig a mese, Drágáim. Bízom abban, hogy tanultok belőle.

Vegyétek észre, Kedveseim, ha bárki úgy közelít felétek, hogy a kezében nyereg van.

És messzire kerüljétek el.

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

Fotó: Wilhelm Richter: Erzsébet c. műve, 1884-ből

Folytatásban:

Bor és víz ...

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.