Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

A vidéki élet ...

2018. január 30. 10:02 - Öreganyus

bellosics_balint_vend_hazak.jpgAranyoskáim!

Ma a vidéki-falusi életről mesélek néktek, mert a legtöbb ember rosszul gondolkodik a faluról, a falusi emberekről, és a falusi mentalitásról. Az előítélet talán a városi és a falusi ember között a legerősebb, minden más előítélet ebből adódik, ebből következik, és ez tartja fönn. Mert a városi ember lenézi a vidéki embert. Mert elfelejti azt a régi mondást:

„Ha a paraszt nem sz@rik, az Úr nem eszik. ….”

E mondás eredete azon jelenségen alapul, hogy a javakat megtermelni a vidéki ember képes – a városi ember számára is. A városi ember a piacon vásárolja meg azt, amit a vidéki ember a kertjében, verejtékes munkával megtermel. S mivel a városi ember igencsak a külsőségek embere, nem érti meg azt a falusi embert, aki önmagát adja. Persze, mára már a falvak lakossága is felhígult (mint ahogyan falu és falu között is óriási különbségek vannak ma már), az igazi, bölcs emberek közé bekeveredtek azok, akik szeretnek más tollával ékeskedni, úri mázzal felcicomázni magukat, pedig műkörömmel nem lehet kapálni. De ültetni sem.

Mindezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, Aranyaim. Nagyon fájdalmas tapasztalat volt.

Az a jelenség, hogy a vidéki embereket lekicsinylő poénok megjelenhettek az életünkben, ugyanezen embertípusok az okai. Ők azok, akik kifelé élnek, kifelé mást mutatnak, mint amik ők valójában. És őket sértik a vidéki bölcsek tisztánlátásai. Ergo: meg is tesznek mindent azért, hogy a vidéki, bölcs emberek szavát ne vegye senki figyelembe.

A sötétség máshogyan nem nyerhet teret. Mert ne felejtsétek el, Aranyaim, a felvilágosult gondolkodók mindig vidéki emberek voltak. Még, ha a munkájuk (értsd: politika) városra is szólította őket, városon csak ideig-óráig tartózkodtak, az idejük nagy részét azonban a vidéki kastélyaikban és a vidéki kúriáikban töltötték. Sorolhatnám a neveket, de nem teszem, mert most jártok iskolába, tanulnotok kell róluk. Nem véltelen, hogy az érettségi tételek, pl. irodalomból egy részben korrajz leírás kötelezettségét írják elő számotokra. Mert egy felvilágosult gondolkodó munkásságának valódi értékét csak akkor lesztek képesek meghatározni, ha azt a kort is ismeritek, amelyben ő élt és alkotott. No. Ott találjátok meg ezt a bizonyítékot, Aranyaim, amiről most beszélek. Mindegyikük vidéki ember volt. Ezért tudott igazat szólni.

Már most tudom: a mai egy nagyon hosszú levél lesz.

Gondolataimat most is egy Facebookos fotó indította el, amit poénnak szántak, de én a társadalmi mentalitás silányságát láttam meg benne:

 mi_az_a_falu_poen.jpg

Mielőtt azt mondhatnátok, Drágáim, hogy ugyan, mit tudhat egy falusi néne a városi lét szépségeiről, elmondom néktek, hogy jelen sorokat egy Világvándora Királykisasszony írja, aki élete vége felé jött rá arra: mit tud adni a vidék az EMBERnek, a léleknek, amire a város soha nem lesz képes. …

És most szembeállítom számotokra a vidéket a várossal, hogy érthessétek, amit mondani szeretnék. Életem során több nagyvárost is elfogyasztottam, itthon és külföldön egyaránt. A vándorlás oka az volt – most már tudom: kerestem önmagam, az érvényesülési lehetőségeken keresztül. Kiszolgáltam az egómat, a lelkem helyett. Én is hittem azokat a tévtanokat, amiket a szüleim hirdettek nekem: érvényesülni csak városon lehet, a falusi embernek semmi esélye nincs erre. Úgyhogy iskoláimat több nagyvárosban végeztem el, végzettségem tehát igen sok van (de ezekkel szinte kitörölhetem. … Majd egy másik levelemben beszélek arról is, mit és mennyit érnek az iskolai végzettségek, napjainkban, a személyes kapcsolatrendszerekkel szemben. De főleg: mit érnek akkor, ha mozgásodban korlátozott vagy, az akadálymentesítetlen munkahelyek garmadával szemben?).

A kollégiumban – csakúgy, mint a társasházakban is – vannak írt és íratlan szabályok, de egy dolog közös: még azzal is együtt kell élned, ha az alsó-, vagy fölső szomszédod sz&rik (mert pontosan jól hallod ennek minden zaját, szerencsés esetben a szagát nem, de ha rossz a szellőzőrendszer, akkor azt is). Vagy éppen zenét hallgat (amikor te éppen pihennél), italozik a haverjaival (amikor te éppen tanulnál), és ne soroljam tovább. Társasházban ugyanez a helyzet, tarkítva asszony- és gyerekveréssel, ordító üzemmódban történő telefonálással, autó indítgatásával az ablakod alatt, vagy éppen a szex hangjaival, főként, ha ehhez minden figurát az erkélyen próbálnak ki. …

Szóval, nem kevés ideig szívtam én is a szmogot, és igyekeztem nem tudomásul venni a szomszédaimtól (akiket nem ismertem még névről sem) érkező kellemetlen zajokat, raboltak ki, és próbáltak megerőszakolni is (levertem, mint a rongyot), én is ettem a felfújt primőrt (aminek az ízének köze nem volt ahhoz, amit most termelek magamnak), buliztam ezerrel, és ne soroljam.

Élveztem és imádtam a pörgést. Nem volt időkorlát, bármikor, bárhová bemehettem, mert minden, mindig nyitva volt. Még gyógyszertárba is elugorhattam éjjel, ha akkor kellett onnan valami. Fél percenként járó buszokkal pedig még autóra sem volt szükségem. Egyébként azért tettem le az autót, mert egy alkalommal – köszönve a városi lét sajátosságainak – az egyik nagyváros többsávos utcájában belefutottam egy autós üldözéses lövöldözésbe. Már nagy volt a hasam, szülés előtt nem sokkal álltam, az első poronttyal, és az ablakom mellett süvített el három golyó, egymás után. Azt hittem, helyszínen elfolyik a magzatvizem, úgy begörcsölt a hasam az ijedtségtől. Akkor még eljutottam a dokiig, aki letiltott a vezetésről, szülésig. Azóta sem vettem vissza az autót, csak ideig-óráig (nőként ugyanis igen sokat össze is sikerült törnöm, de ez is egy másik levél tartalma lesz majd). A lényeg annyi: városon, a tömegközlekedéssel bárhová, bármikor el lehet jutni.

Nem is húzom tovább a türelmeteket, Drágáim, a városi lét ecsetelésével, mert tudjátok ti is: teli van karrier építési lehetőséggel, rohanással, és … és önmagunk elárulásával. És erre akkor jöttem rá, miután elváltam, és sok időt töltöttem egyedül (így volt időm észrevenni az űrt a lelkemben, amivel, ugye városon nem igazán van idő foglalkozni), majd megismertem Apjukomat. Fess, középkorú legény volt akkoriban, aki, mikor már felmerült a kapcsolatunkban, hogy akár össze is költözhetnénk, belenézett a szemembe, és nyíltan, egyenesen azt mondta:

„Én egy falusi, paraszt gyerek vagyok. Meghalnék a nagyvárosban. Ne haragudj, de én oda nem megyek.”

Az érzelmek igazi próbája volt ez egy Világvándora Királykisasszony és a Szegény Ember Legkisebb Szerencsepróbáló Fia számára. Majd alkut kötöttünk: oké, maradjon a vidék, de vidéken is, első körben ragaszkodtam a városhoz. Nem nagyváros, de város, vidéken. Belement, és bejött velem, panelba. És szenvedett. Nem mondta, de láttam rajta. És szenvedtem én is. Fizikailag. Vidéki városra nem lehet azt mondani, hogy csöndes volna, de jóval csöndesebb, mint a nagyvárosok.

Minek következtében az első hetekben iszonyatos fájdalmakat éltem át. Egész egyszerűen fájt a fülem a csöndtől. Vidéki városban ugyanis éjszaka csönd van. Mikor úgy döntöttünk: kimozdulunk a szórakozóhelyre, én, szokás szerint este 10-kor kezdtem el készülődni, mire Apjukom közölte: Most már akár el sem induljunk. … Nem értettem, de ragaszkodtam az induláshoz. Ő, a maga bölcsességével hagyta, hogy megszerezzem a saját tapasztalatomat a vidéki élet alapvető szabályairól. Akkor szembesültem azzal is, hogy míg a nagyvárosokban este 10-kor kezdődnek a bulik, majd utána még after partyk vannak, addig vidéken este 10-kor szinte minden bezár. Apjukom meg is magyarázta, miért van ez így:

„A vidéki ember dolgozik. Reggel korán kel, így aludnia is kell.”

Nem esett jól, megmondom őszintén. Úgy éreztem, mintha én ettől egy ingyenélő herévé váltam volna az ő szemükben. … Majd szembesültem azzal: tömegközlekedésben nincsenek fél percenként buszok (villamost, trolit, magasvasutat, vagy metrót felejtsd el!), hanem csak 20-30 percenként jönnek, vonalanként. Úgyhogy szedni kellett lábaimat, ha nem akartam mindenhová késéssel érkezni.  A kényelmességnek elkezdett vége lenni. Aztán szembesültem azzal: gyógyszertárba vagy emberi időben megyek, vagy nem, de akkor koppanok egy jó nagyot, mert a vidéki városokban csak egy gyógyszertár van nyitva éjjel, ahol pedig, ráadásul ügyeleti díjat kell fizetni. Ugyanez a helyzet a boltokkal is. Egy, max. két éjjel-nappali bolt van. Szóval rá kellett magam kényszeríteni arra, hogy minden kényelmességemet feladjam a vidék kedvéért. Mert vidéken emberi időben csinálnak mindent, az éjszakát pedig arra használják, amire való: pihenésre.

Ez újdonságként hatott, hogy hosszú évtizedek után tényleg képessé váltam arra, hogy kialudjam magam. Karriert vidéken építeni nem lehet, mert azzal a mentalitással is itt szembesültem: ha van végzettséged, ne adj Isten, több végzettséged is van, sőt, kiválóak a referenciáid is, akkor …. Akkor megijednek tőled. Küldözgettem én az önéletrajzaimat, vezetői pozíciókra, még csak válaszra sem méltattak. Nem értettem. Egy nagyvárosban már válogathatnék a felajánlott állások közül, itt meg nem kellek. … Azután, egy élelmiszer nagyker igazgatója behívott, személyes beszélgetésre. Szárnyakat kaptam: na, végre! A személyes beszélgetésen az igazgató mellett a gazdasági igazgató is jelen volt, ketten kérdezgettek. Nem kellett ahhoz 5 perc sem, hogy rájöjjek: ezt a gazdasági igazgatót talán kisegítő titkárnőként tudnám alkalmazni. Az úgynevezett szaktudása ugyanis bárhol máshol csak ennyire lett volna elég. Vidéken ez nem így van, ha "jó családból" számazik (a  jó-család jelzőt is későbbiekben fogom kifejteni majd). Vele szemben én nem kellettem, és az igazgató meg is mondta, hogy miért (ez is a vidék egyik jellegzetessége: itt a szemedbe mondják, amit városon a hátad mögött mondanak csak el):

„Ön túlképzett ehhez a megyéhez. Higgye el, itt Ön nem fog kelleni, azt is megmondom, miért. Mert itt a vállalkozók féltik azt, amijük van. Egy maguktól okosabb embert nem fognak alkalmazni, mert tartani fognak attól, hogy kiforgatja őket mindenükből. Én is csak azért hívtam be, mert jól esett egy velem egy szinten lévő emberrel beszélgetni. …”

Megsértődtem. Nem kicsit. És forrtam a dühtől. Mindenféle sötét parasztnak tituláltam a vidéki embert, akinek végül igaza is lett, egyébként. Úgy reagáltam, ahogyan ezt egy városi ember tenné. Mert akkor még nem tudtam, mert nem ismertem a vidéki lét lényegét. Ebből adódóan felületesen ítéltem, úgy, ahogyan csak egy városi ember tud ítélni. És miért felületes a városi ember gondolkodása, Drágáim? Azért, mert a folyamatos rohanásban egyszerűen nem ér rá a városi ember elmélkedni, ezért gondolatai felületesek maradnak. (Bízom abban, hogy tőlem, aki született nagyvárosi ember, ez a kijelentés elfogadható.)

Apjukom mindezt derűs nyugalommal szemlélte. Nem fokozta a kínlódásomat azzal, hogy okoskodott volna az én-megmondtam mondatokkal, hanem hagyta, hogy ráérezzek a lényegre. Évekre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek. És eközben kénytelen voltam megismerni nemcsak a vidéket, hanem a vidéki embert is. Azt, hogy a csirke nem zacskóban terem, az, hogy primőrt zőccségnek hívják, a közért az meg bolt, azt, hogy a nyugalom ezerszer fontosabb, mint az állandó rohanás. A vidék rákényszeríti az embereket a nyugalomra. Emellett biztonságot is ad.

Miután láttam, hogy Apjukom egyre jobban kínlódik a panelben, beleegyeztem abba, hogy induljunk el a falu felé, de még akkor is kikötöttem azt: nagyobb falu lehet csak, hogy legalább a közúti közlekedéssel el tudjam érni a nagyobb városokat, vagy a fővárost, ahol akkoriban igen sok dolgom akadt (vidéki munkalehetőség hiányában). Érdekes felfedezést tettem közben: ahogy a városi ember nem fogadja el a falusi embert, úgy a falusi ember sem fogadja el a városi embert. Az, hogy írással foglalkozom, egyenlő volt a Sátán megtestesülésével. … És mint ilyen: az ő megítélésükben én nem is csinálok semmit, csak otthon meresztem a s.ggem, és néha csavargok (bocs, ezt ők mondják így).

Mert vidéken felteszik a kérdést (nem a vidéki városban, hanem a nagyobb falvakban), ha a városi mentalitás szerint számított adsz-magadra jelenséggel találkoznak (értsd: műszempilla, műköröm, vasalt haj, stb.), hogy:

„Mire vered magad?”

Amit akkor, sértőnek éreztem. Azóta értem már: a sok mű-dolog az ő szemükben egyenlő azzal, hogy elrejted magad. És aki elrejti magát attól tartani kell, mert titkolózik. Aki titkolózik, az nem egyenes ember. Ennyire egyszerű. Mert a paraszti logika mindig átlát olyan dolgokon is, amiket a nagy rohanásban nincs idő észrevenni. És pontosan ez az, amiért beleszerettem ebbe a mentalitásba. Olyannyira jól sikerült ugyanis, hogy Apjukommal fogtuk magunkat, és kiköltöztünk egy olyan kis faluba, ahová még a helyközi buszjáratok sem járnak. Vonatközlekedés van, de itt csak a személyvonatok állnak meg (naponta mindössze párszor). Bolt is csak délelőtt és délután van pár órát nyitva, gyógyszertár nincs, csak mozgó gyógyszertáros kocsi van, heti két napon, két-két órát, délelőtt, posta szintén ebédszünettel, délután fél 3-ig. Orvos szintén csak heti két nap, naponta két órában rendel. Most felhördülhet a városi ember:

„Úristen! Ez a világvége!”

Pedig nem az. A vidéki embernek nem igazán van szüksége orvosra, mert fűben-fában orvosság van, körülöttük pedig nyugalom. Itt nem ismerik a pszichoszomatikus betegségeket. Itt reggel madárcsicsergésre ébredek, hajnalban közelről látom a gólyát, hogy csemegézik a kertünkben. Most, hogy még nincs gólya, a sólyommal barátkozom, már egészen közel jött. A padlásunkon macskabagoly fészkel, így nem kell a patkányokkal küzdenünk. Télen az őzek és a nyulak jöttek be a kertbe, összel pedig rengeteg sününk volt. Tulajdonképpen egy arborétumban élek, nyugalomban. És ez nagyon fontos: nyugalomban. És biztonságban.

Elmondok két történetet, hogy érthessétek, Aranyaim, mire gondolok, a biztonság meghatározása alatt. Ez az a fajta biztonság, amit egy városi ember soha nem fog megismerni. Az első történet rögtön az ide költözésünkkor történt. A legkisebb porontyot iskolába vittük volna, a városba, mi meg intéztük volna a lakcímváltoztatással járó hivatalos dolgainkat közben (amit szintén csak városban lehet). Apjuk kitolat az udvarból, gondosan becsukja a kaput. Elindulunk – családi idill. … Az utcából azonban már nem tudtunk rendesen kikanyarodni, mert beállt valami a keréken (műszaki analfabéta vagyok, bocs, fogalmam nincs, mi állt be akkor, Apjuk meg nincs itt, hogy megkérdezzem), és a kormány nem mozdult. Apjuk, egészségesen szentségelve kiugrott a kocsiból, körbejárt, majd közölte velem:

„A gyerek nem megy iskolába, mert innen már nem megyünk sehova. (és mondta is, miért, mi baja a kocsinak, amit most én nem tudok visszamondani.)”

Első dolgomként hagytam, hogy Apjuk rúgja a kereket, és verdesse a szerszámait, közben jeleztem a gyereknek: nézz egy vonatot, miközben hívtam az osztályfőnököt, hogy a gyerek késni fog, ezért, meg ezért, kértem, hogy vegyék figyelembe a késés körülményeit. A gyereket útnak indítottam, miközben Apjuk már a kocsi alatt feküdt, de nem fért hozzá ahhoz, amihez akart, de már csendben művelte, amit művelt, úgyhogy nem is szóltam hozzá (mert vidéki emberhez nem jó, ha gondolkodása-elmélkedése közben hozzászólsz - ma már én sem szeretem, ha eközben megzavarnak -). Úgyhogy igyekeztem magamban kétségbeesni, fejemben a kérdésekkel: nem ismerünk senkit, fogalmunk nincs arról, van-e egyáltalán autószerelő, legalább a környéken (kijött belőlem a városi, rögtön, előhozta a kétségbeesés), meg hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Az utcák, mint atomvillanás után (vagy munkában, vagy iskolában, vagy a földeken, vagy boltban az emberek), úgyhogy esélyt nem láttam még arra sem, hogy egyáltalán arra jöjjön egy autós, akit minderről megkérdezhetnénk.

Remegett a kezem, amikor rágyújtottam. S lőn: Egy „Polgárőrség” feliratú autó gördült mellénk, egy filigrán, középkorú férfi pattant ki belőle, és megkérdezte: segíthetek? … Apjukom előmászott a kocsi alól, könyökét nyújtva az ismeretlennek, mert a keze tiszta fekete volt akkor már, és elmondta neki, mi történt. A férfi bemutatkozott, mondta a nevét, majd közölte: ő a polgármester. Akkor már nem az idegtől, hanem a meglepetéstől nem tudtam megszólalni. Hát hol látsz te városon olyan polgármestert, aki azonnal a bajban lévő segítségére siet? … Akkorra már a házakból is jöttek elő az emberek, és teljesen ismeretlenül, mindenki segített. Hoztak szerszámokat, felajánlották a saját autóikat, hogy ha alaktarészért kell menni, akkor Apjukom megjárhassa gyorsan. No, nem úgy, hogy majd ők vezetnek, és Apjuk utasként velük mehet, hanem azt közölték:

„Ott van, oszt vigyed!”

Nem hittem el. … Olyan emberek, akik először láttak bennünket, semmit nem tudtak rólunk, szó nélkül segítettek megoldani szorult élethelyzetünket, nem várva érte semmit cserébe, sőt: első ránézésre még az autóikat is simán rábízták volna Apjukomra, csak, hogy meg tudja oldani a lehetetlent. … Gondold el mindezt városon. Tippeljetek, Drágáim: milyen kimenetele lett volna ennek a történetnek városon?  És kiemelem: a városi ember mégis lenézi a vidékit, mint ezt a fenti fotó is sugalmazza nektek.

És megcsinálták! Összefogással, szerelőműhely nélkül, megcsinálták! Én közben hazamankóztam, és mire végeztek, egy kisebb vendéglátással köszöntem meg a segítséget, hogy a mérleg nyelve ne billenjen el semmilyen irányba sem.

A másik történet sem érdektelenebb, de ez is nagyon jól példázza, milyen a vidéki emberek mentalitása.

Egy szép, meleg, őszi estén ültünk Apjukommal a teraszon, és elmélkedtünk a világ nagy és kis dolgairól. Egyszer csak éreztem, hogy füst van, szóltam is Apjukomnak. Ő a vidék minden nyugalmával felhúzta szemöldökét, és azt mondta:

„Érzem.”

És belekortyolt a sörébe. Én már azonnal rémeket láttam (a még nem teljes egészében levetkőzött városi mentalitástól vezérelten), ő meg halálos nyugalommal szemlélte a kertet, megmutatva, hová fogja tenni a nyársalót. Mikor a teraszunkra először csak egy, aztán egyre gyorsabban még több, fekete pernye érkezett, Apjukom felugrott, és közölte:

„Telefonálj! Most!”

Rohant hátra, és kezében a porral oltóval rohant is kifelé, a kapun. Közben utánakocogtam, kapaszkodva mindenbe, amibe csak tudtam, mert a mankóim benn maradtak, hogy megnézzem, melyik szervet hívjam. Apjuk közben elrobogott mellettem, vissza, hátra, már nem volt kezében porral oltó, hanem egy slagot hozott elő. Miközben elrohant mellettem, odavetette:

„Ki ne gyere! Nem kell telefon!”

Egy nőnek olyat mondani, hogy ki ne gyere, amikor minden él és mozog az utcán! Ráadásul, akkor már hallottam a tűz félreismerhetetlen ropogását, ami, mivel igencsak közel volt, így hangos is. Hajtott az adrenalin, előre. Én már akkorra értem ki a kapuhoz, amikor az egész utca kinn volt. Föntebb, két házzal égett az udvar, a szél vitte rá a tüzet nemcsak az udvaron álló, de a szomszéd házra is. Az összes férfi, és fiatal fiú beszéd nélkül oltotta a tüzet, úgy dolgozva össze, mintha előre megtervezett koreográfiában tennék. Közben a szomszédasszonyom már hívta a tűzoltóságot. Később megtudtam: a rendőrséget is. Aztán elmondták: nem az első közveszélyokozása annak a hölgynek, aki ismételten tüzet gyújtott.

Egy nagyon fiatal fiúra figyeltem fel, aki szintén hazarohant még egy slagért, mert futása közben vettem észre: műanyag papucs van rajta. Ösztönből kiáltottam utána:

„Cseréld át a papucsot, másra, nehogy megégj!”

Mikor visszafelé jött, láttam, hogy már nem a papucs van rajta, de már el is tűnt a vastag füstfelhőben, a slaggal együtt. Aztán gondolkodtam: azért, mert rászóltam a gyerekre, városon lehet, hogy szájon vertek volna. De itt, a mellettem álló nő (ekkor tudtam meg, hogy a fiú anyja) megköszönte, és elmondta, mennyire félti a fiát. Csodáltam az anyát. Mert félti a fiát, remeg az épségéért, de beengedte a tűzbe (merthogy azért férfi), a fiú pedig nem gondolkodott. Pedig a ti korosztályotok, Drágáim, mégis rátermetten reagálta le a helyzetet. Pedig ő az egyik általatok is lenézett, vidéki fiúk egyike. …

Bizony ám.

Ez a különbség, Aranyaim, a vidéki és a városi gondolkodás, és mentalitás között. Míg városon mindenki a sajátját menti egy tűzben, vidéken elsőként azét mentik, akinek ég a portája. A sajátjukat csak akkor, ha az is veszélyben van. Városon tétlenül állnak, bámulva a tűz pusztítását, míg vidéken, aki csak él és mozog, oltja a tüzet, kérdés nélkül, azonnal. Hely hiányában a többi különbséget kifejteni most nem tudom, de holnap folytatom. Már, ha érdekel titeket, miért több a vidék, mint a város, és érvelni fogok amellett, hogy meglátásom szerint miért dolgozik azon a városi ember, hogy el- és lenyomja a vidéki ember hatalmas bölcsességét.

Mára legyen elég ennyi. És egy kérés, Drágáim: ha ilyen, vagy hasonló tartalmú fotót láttok a Face-en, azt ne terjesszétek, mert azzal csak a korlátoltságot segítitek terjeszteni. Hiszen, aki felteszi, nincs tisztában azzal, mit ad az emberiségnek a vidék, és a vidéki ember.

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

A fotón Bellosics Bálint munkája.

Folytatásban:

A vidéki élet - újratöltve ...

A vidéki élet árnyoldalai

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva. Az új leveleim csak ezen az oldalon kerülnek megosztásra.