Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Dühpogácsa

2018. január 26. 14:50 - Öreganyus

pogacsa.jpgAranyoskáim!

Nincsen kanál csörgés nélkül, szerelem szenvedély nélkül. … S ha már szenvedély – hát ahhoz hozzátartozik a veszekedés is. Nem kicsit. Nagyon. Beszélgessünk ma a stresszkezelési technikákról, és a dühkezelés fejlesztéséről. Öreganyus módra. …

Miközben olvastok, ne tévesszétek szem elől: kizárólag a düh kezeléséről írok. Arról a dühről, ami összerántja a gyomrotokat és a torkotokat, ami ordítani, alázni, ütni, vagy éppen gyalázni késztet a másikat. Na. Ennek a kezeléséről és levezetéséről elmélkedem ma.

Képzeljétek, Aranyaim, Apjukommal hajnalban úgy összevesztünk, hogy az csupa csuda. Különösebb indoka nem volt, ő fáradt volt, én meg fájtam egész éjjel, alig aludtam valamit, és a kettő találkozásából hatalmas csattanás lett. Ismerős a helyzet, ugye? Dühös ugyanis csak arra a személyre tudsz lenni az életedben, akit szeretsz. Ha nem szeretnéd, akkor nem érdekelne, és hidegen is hagyna, mit mond, mit tesz, vagy hogyan mondja, és hogyan teszi, amit mond és tesz. … No, ez egy párját ritkítóan értelmes mondattá sikeredett, de azért remélem, értitek a lényeget. …. 

Kikre szoktatok dühösek lenni, Aranyaim? Szerelmetekre, szüleitekre, testvéreitekre, barátaitokra, és majd ha lesz, a gyermekeitekre is dühösek lesztek majd. Alkalom erre lesz majd, bőven. Az nem lesz mindegy, hogy hogyan kezelitek ezt a hirtelen felcsapó, kicsattanó dühöt. Hová irányítjátok, és, hogy a düh levezetését mennyire sínyli meg az a kapcsolatotok, amely ezt kiváltotta, indukálta.

Elavult stresszkezelési technikák szerint ilyenkor ordítanod kell. Kérdem én: minek? Attól csak idegesebb leszel, és pörögsz tovább. Ráadásul nemcsak kiabálni fogsz, hanem egyre csúnyábban is beszélsz majd ilyenkor, végül kezet foghatsz a kocsissal, mert eléred az ő szintjét. … Ráadásul a düh oka majdnem minden esetben rejtett, mert a düh leginkább magunk felé irányul, az ordibálással pedig minden esetben csak a másikat bántjuk, miközben önmagunknak is kellemetlen perceket okozunk. Na, nem akkor, amikor ordítunk, hanem utána. Bizony ám: amint abbahagyjuk, azonnal jön a lelkiismeretfurdalás. Hiszen szereted. Mégis így beszéltél vele. … Ugye, hogy semmi értelme?

Tanulság: ne ordíts, ha dühös vagy. Fölösleges, és csak neked fog fájni. Ráadásul, ha majd gyermeked lesz, akkor ezt a rossz mintát fogja tőled megtanulni. És akkor, ha ő lemásolja ezt a reakciódat, mit fogsz szólni egy veled ordító gyerekhez? Pedig te tanítod rá, ha ragaszkodsz ehhez a rossz szokáshoz. … Ugye, hogy ugye? Ez tehát rossz szokás, illő letenni.

No, de ha dühösek vagyunk, és nem ordítunk, akkor hogyan és hol vezessem le a dühömet? Az is egy régi, rossz szokás, hogy kiütjük magunkból a dühünket. A másik felidegesített, hát megütöm. Hogy éreztessem vele, nekem fáj, feldühített, hát szenvedjen ő is, fájjon neki is! … Mert

„… ő kérte a pofont!”

Drágáim! Ezt hívják úgy, hogy: családon belüli erőszak. Pillanatnyi győzelmet jelent a megütött fél fölött, de a bizalom repedezni kezd. Minél gyakrabban vagyunk annyira dühösek, hogy üssünk, annál hamarabb válik viszontreakcióvá társunkban a félelem, és ezzel egyidejűleg romlik is meg, sokszor végleg a kapcsolat (persze a bántalmazott fél el fogja játszani, a saját biztonsága érdekében, hogy minden rendben van). Mert az első pofont kiütni a legnehezebb. Az összes többi már annyira könnyedén fog menni, hogy már nem fogja levezetni a dühödet. Ekkor lép be új fejezetként a düh levezetésébe a lábad. Akkor már rúgsz, és taposol – ameddig ezzel is feszültséget tudsz levezetni. Ha már ez sem, akkor marad a segédeszköz használatával történő fizikai bántalmazás: nadrágszíj, fakanál, kisbalta, ültetőbot, stb., majd végül a kés. Mert azt is meg fogod fogni, hidd el. Persze, csak akkor, ha más düh- és feszültséglevezetési módot nem ismersz.

Tanulság: azok a családtagjaid, testvéreid, vagy barátaid, akiken ütlegekkel vezeted le a dühödet, nagyon gyorsan meg fognak gyűlölni, majd félni is kezdenek tőled. Mely félelmet te simán össze fogsz keverni a tisztelettel. Beszélgess erről bátran verve nevelt gyermekekkel. El fogják neked mondani, ha megkérdezed. Ugyanakkor a szemedbe el fogják játszani neked, mennyire rajonganak érted. … És máris kivívtad magadnak a jogot arra, hogy bekerülhess egy hazug világba, hazug érzelmekkel telített, egyébként családnak hazudott kényszerközösségbe.

Ugye, nem ez kell nektek?

No, de, ha sem ordítani, sem ütni nem jó, ha dühös vagyok, akkor mit tegyek, hogy levezessem a feszültségemet? – kérdezhetitek. Megint csak egy régi, káros, rossz szokást mutatok meg nektek, amit elődeink oly szívesen használtak, de ennek is csak annyi értelme van, mint a fenti két megoldásnak. Eleink ugyanis, ha dühösek voltak, elhúztak otthonról, a kocsmáig meg sem álltak. Ott kiöntötték szívüket a csaposnak, sajnáltatták magukat ezerrel, miközben fél percenként töltették teli a poharukat. Aztán, hazaérkezve, ordítva verték a családot. … Az asszonyok is ezt tették – félreértés ne essék – csakhogy ők otthon, zugivóként. Mert az asszonyoknak mindig szégyen volt kocsmába járni, még akkor is, ha egyébként alkoholistává tette már őket a rossz stresszkezelés, a még rosszabb problémamegoldó készséggel, melyet ő, a saját szüleitől elsajátított. …

Aztán, korunk nagy találmánya: ha dühös vagyok, felszívom magamat. Szippantok ezt-azt. Akkor nem érzem a dühöt, nem létezik a világ, lágyan ringatózom a …. fogalmam nincs, miben. Ezt a megoldást elsősorban a ti korosztályotok használja, Aranyaim, ezért tértem ki erre is, bár fogalmam nincs a szippantós szerek érzékszervi hatásairól, lévén, ha nem próbálom, nem tudhatom, mit jelent. Csak elképzelésem van. Hülye a szülő? Szippantok, és máris rózsaszínben látom a világot. Az a szemét megcsalt? Szippantok egyet, és máris nem gondolok rá, de belógathatom a szerszámomat bárhová, ami nem ráz, kit érdekel? Megérdemelte. … Vagy fordítva: oda tartom a faromat, ahová akarom, kit érdekel? ….

Majd kijózanodva a szer hatása alól első körben saját magatokat köpitek szembe azért, amit a szer/alkohol hatása alatt tettek. Majd, hogy az önmegvetést tompítsátok, rászívtok még egy kicsit. A düh már rég messze jár, ezzel a módszerrel, ez igaz. És mi marad helyette? Ott marad az eredeti, megoldatlan probléma, az önmarcangolás, és a mérhetetlen szégyenérzet. Természetesen a függőséggel együtt. A függőséggel társulva pedig biztosak lehettek abban, hogy maradandó, értékes, mély emberi kapcsolatokat nem fogtok tudni kialakítani majd. Ha pedig ezt a dühkezelési technikát sajátítjátok el, és gyermeketek születik, a gyermeketek már kicsiként át fog nézni rajtatok, semmibe fog venni, és rá fog jönni: rátok nem lehet számítani, soha, semmiben. …

(Arról most nem ejtek szót, csak megemlítem: ha szülőként vagy drogfüggő, és a gyámügynek van egy kis esze, ki is fogja emelni tőled a gyermekedet. Mielőtt először a szerhez nyúlsz, erre azért gondolj!)

Megéri?

Ugye, nem? … Hát pont az ideje letenni ezt a káros stresszkezelési formát is, ha normális, teljes értékű életet szeretnétek élni, felnőttként.

Most joggal kérdezhetitek, Aranyaim: akkor mit kezdjek a dühömmel?

A válasz nagyon egyszerű: vezesd le.

A városi ifjúságnak ehhez rendelkezésére áll a konditerem, vagy bármiféle küzdősport. A vidéki fiataloknak szintén adott ez a lehetőség, ha egyéb elfoglaltságuktól vezérelten többet vannak városban, mint otthon. A konditeremben történő izzadás a legjobb feszültséglevezető. Ugyanígy a küzdősportok (önmérsékletre is tanítanak), a táncórák (tartást is adnak). Szóval csupa-csupa jótékony hatású dühlevezetési módszer.

A nem harsány – mondhatnám szolíd - fiatalok pedig elsétálhatnak a könyvtárba, vagy moziba. Ott jól kisírhatják magukat, egy szívbe markoló könyvön, vagy filmen, és máris megkönnyebbülnek, a düh pedig el is van felejtve, max. szomorúság marad utána. Az pedig már egy jó kis tisztázó beszélgetéssel, és/vagy vigasztalással tova is engedhető. …

Az idősebb középkorosztálynak, és az idősebbeknek ez azért nem ilyen egyszerű. Kivételes korosok járnak ugyan konditerembe, de ezerből jó, ha egy meri bevállalni. Ugyanez a helyzet a küzdősportokkal, vagy egyéb sportokkal is. Főleg, itt, vidéken.

Vidéken milyen dühlevezetés létezhet a korosok számára? Bizton van rengeteg, de én csak a mi megoldásainkat tudom erre elmesélni, amit ti, a fiatalság is fel tudtok használni, ha akartok. Nálunk, Apjukommal, az alábbiak szerint zajlik a dühkezelés:

Kezdem az elején a koreográfiát. No. Hát mi az a mondat, amivel minden balhé elkezdődik? Hát ez:

„Mi van????!!!!”

Ha ez elhangzik, akkor tudnunk kell: az, amelyik fél ezt kimondja, nem terhelhető tovább. Ennyi volt, hagyjuk békén. Úgyis dühöngeni fog, még órákat. Ha már felhúztuk őt, vagy felhúzta saját magát (mert ez is előfordul ám, a nőknél jóval gyakrabban, mint férfiaknál), akkor legalább mi ne húzzuk tovább, vonuljunk megfelelő távolságba tőle. Nem. Nem az ő védelmében, hanem a magunkéban. Ha hallótávolságon kívül kerültünk tőle, akkor már nyugodtan moroghatunk. Attól nekünk nem lesz jobb, de neki sem lesz rosszabb. Ezt a szabályt mindkét félnek illik betartania. Ha gyermek is él közöttünk, akkor morogni a gyermek hallótávolságán kívül szabad csak, annak érdekében, hogy ne a rossz szokásainkat tanítsuk meg neki, és ráadásul, a morgásunkkal ne kezdjük el őt elidegeníteni a másik szülőjétől. A gyermekeinket ugyanis sem a vitáinkba, sem a dühünkbe nem szabad belevonni. Neki mindebből semmit sem kell, és nem szabad éreznie. Ez a mi harcunk, nem az övé.

Szóval: ha Apjukom fakad ki, akkor e nem kis decibellel kimondott kérdést követően elvonul a Pecojába, és szerel. Ha én dühítettem fel, akkor alkot, és új dolgot szerel össze. Ha ő a húnyó, akkor pedig hirtelen Házi Mekk Elekké válik, és mindent megjavít, megszerel, amivel el volt maradva a ház körül. Kompenzál is közben, mivel a szerelés aprólékos munka, és figyelnie kell, így hát le is higgad, mikorra végez. Ez a fajta dühlevezetés azért praktikus, mert utána nincs szükség további bizonygatásokra azzal kapcsolatban, kinek volt igaza. Tudom, mert látom: ha az elmaradását pótolja, akkor nekem volt igazam, és ő fog engesztelni. Ha nem, akkor nekem illik őt engesztelnem. (és mégis, minden rendben lesz a ház körül).

Persze ez a folyamat, már csak korunkból adódóan is eltart egy egész napig, addig nem találkozunk.

Ha tőlem hangzik el, szintén nem kis decibellel a fenti kérdés, akkor én fenntartom magamnak a jogot arra, hogy méltóságteljesen, királynőként, emelt fejjel elvonulok – természetesen jól hallhatóan becsapva magam mögött azt az ajtót, amelyen éppen keresztülvonulok. Ha többön, akkor, természetesen többet. És morgok is, igen. No, ezt nem tudom, még most sem halkan megtenni, és azt sem tudom megállni, hogy ne csapkodjak közben. Mivel nőből vagyok, ez talán elnézhető nekem. Apjukom ilyenkor nem jön utánam, mert mindkettőnknek úgy a jobb.

Ha dühös vagyok, akkor nagytakarítok, közben higgadok, mert az üvegfelületek nem igazán bírnák ki sem a csapkodásomat, sem az erőteljes mozdulatokat. Attól pedig skótabb vagyok, hogy ezeket összetörjem, csak úgy, brahiból. … Szóval, mikorra végzek, lehiggadok. Nincs más választásom, ha nem áll szándékomban széttörni, amihez hozzáérek. Ha nincs nagytakarítanivaló, akkor jól szokott jönni a vasalás. Amíg ugyanis vasalok, gondolkodom. És ha gondolkodom, közben könnyebben higgadok. Ha nagyondenagyondenagyon dühös vagyok, akkor, ha végeztem a vasalással, felhívom a barátnőimet, megérdeklődve: van-e vasalnivaló, mert akkor jönnék! … Mivel már ismernek, az, akihez vasalásra érkezem, békén hagy vasalni. Ha végzetem, csak ezt követően kezdünk el beszélgetni. Mivel addigra lehiggadok, így a beszélgetésünkben nem hangzik el negatív jelző az életemre nézve, de a kis női pletyi olyan jót tesz, hogy boldog mosollyal érkezem haza, amit Apjukom megkönnyebbülten fogad.

Igen ám, de mi a történés akkor, ha sem nagytakarítani, sem pedig vasalni nem kell, de kedvem sincs kimozdulni?

Nálam ilyenkor jön a már jól bevált Dühpogácsa módszere.

Ma ugyanis sem tüntetően elvonulni, sem királynőin megsértődni nem volt módom, Apjukom hajnali dühén, mert elment dolgozni, én meg maradtam, magnak. … Úgyhogy magamban dühöngtem közel fél napot, de nem akart múlni. Mert nem találtam meg a saját dühöm okát. Levezetni sem tudtam, mert sem nagytakarítani nem kellett, sem vasalni, a kimozduláshoz meg hideg van. Még kutyázni sem tudtam, mozgáslevezetésként, mert a hideg elől ők is elvonultak. Mi marad? A Dühpogácsa.

A Dühpogácsa több szempontból előnyös dühlevezető módszer. Egyrészt utána garantáltan nagytakarítani kell a konyhát (az edénybe vágott liszt ugyanis száll mindenfelé, a finom por pedig megül mindenhol), úgyhogy, ha a dagasztás nem veszi el a dühödet, akkor a takarítás igen. Másrészt, ha sikerül, Apjuk szereti, és teli gyomorral nem szokott már dühös lenni. Harmadrészt, ha nem sikerül, akkor Apjukom látni fogja a szénné égett pogácsát a szemetesben, meg az én elkámpicsorodott fejemet is hozzá. A vigasztalás jó hatásairól, pedig, ugye, nem kell külön elmélkednem nektek? Ha szénné ég, akkor már egyikünk sem dühös. A dühöt egymás sajnálása váltja föl, azonnal.

… és máris helyreállt a béke.

Mert alapszabály: nem szabad lefeküdni haraggal. Mindig meg kell találni a módját annak, hogy hogyan vezessétek le úgy a dühötöket, hogy azzal ne ártsatok azoknak, akiket szerettek. De elsősorban magatoknak ne ártsatok vele. Hogy ne tegyetek olyat, amit később megbántok.

Csak időt kell hagynunk, magunknak is, társunknak, szüleinknek, gyermekeinknek is arra, hogy kidühöngje magát. És arra is, hogy ehhez a számára legmegfelelőbb módszert megtalálhassa. Ha nincs más, akkor marad a Dühpogácsa, és dagasszatok, Kedveskéim! Ahhoz ugyanis nem kevés erőkifejtés szükségeltetik.

De mindenképp olyan dühkezelési technikát válasszatok, ami, amellett, hogy a dühötöket levezeti, a család szempontjából még hasznos is! Mert nagyon nem lesz mindegy, mit tanulnak erről tőletek a gyermekeitek!

Mennem kell, Drágáim, mert megkelt a pogácsám. Ki kell szaggatnom, és berakni a sütőbe. Ma nem fog odaégni (mert közben rájöttem: én voltam a húnyó). ….

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

 

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva. Az új leveleim csak ezen az oldalon kerülnek megosztásra.