Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Az a fránya politika! ....

2018. január 25. 08:45 - Öreganyus

akit_magyarnak_tekintett_szechenyi.jpgSzokásomtól eltérően ma nem levelet írok, de azért az ifjúsághoz is szólok. Egy olvasómnak tartozom ezzel a bejegyzéssel, akinek megígértem, hogy indoklást adok arra, miért nem tudom személyes blogomon figyelmen kívül hagyni a politikát, és az aktuálpolitikai kérdéseket, miközben az ifjúsághoz szólok.

Korunk társadalma a vesztébe rohan. Ezt bátran írom le kijelentő módban, hiszen, ha szétnézünk magunk körül, akkor láthatjuk, ez bizony így van. Fej nélkül rohannak az emberek a szakadék széle felé, miközben nem látják, mert a politikai kommunikáció eltakarja előlük a szakadékot. Fel tudjuk tehát tenni a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy csak kommunikációval ilyen mértékben tudják befolyásolni a közvéleményt, és a közvéleményen keresztül magát a társadalmat? Mégpedig a technikai fejlődés nagy korszakában, egy olyan társadalmi korban, ahol az alapműveltség, és az intelligencia, egyébként, mindenki számára adott és elérhető.

Ismét kijelentő módot használtam, és nem véletlenül. A technikai fejlődés, és az általa jelentett kényelem lustává tette az embereket ahhoz, hogy gondolkodjanak, vagy kérdéseket tegyenek fel. Beírom a Gugliba, és máris megkapom a választ, bármilyen kérdésem légyen is. Igen ám, csakhogy a Gugliban kapott válaszokat valakik, valamilyen érdek nyomán alkotják meg. A rengeteg válasz közül nehéz és egyre nehezebb eldönteni, melyik találatra kattintsunk rá, annak érdekében, hogy tényleg az igazságot olvashassuk, bármelyik témában. És ezt azért nem tudjuk eldönteni, mert nincsenek meg hozzá az elméleti tudás alapjaink.

Iskolában már nem gondolkodni tanítják a gyermekeinket, sőt: egyre inkább leszoktatják őket a logikai- és a filozófiai gondolkodás alkalmazásáról is. Önálló feladatmegoldás képességének fejlesztése abban az időszakban szűnt meg, amikor a tessék-lássék olvasónaplók megjelentek az interneten. Ezzel egy csapásra szoktatták le a gyermekeket arról, hogy olvassanak, és a szülőket is arról, hogy együtt olvassanak a gyermekeikkel, és együtt állítsák össze az olvasónaplókat. Ennek ma már tizedik éve. És alig tíz év alatt eljutottunk oda, hogy az emberek nagy része nem gondolkodik, hanem hagyja, hogy gondolkodjon helyette a Gugli. …

Mindez pontosan abban az időszakban történik, amikor már évtizedek óta dívik az a társadalmi szokás, hogy a családtagok, és a barátok a legtöbb közösségben nem járnak össze. Eltűnnek a népszokások, eltűnnek a közös társadalmi összejövetelek. A társadalom ebben a formában egyre inkább elmagányosodik, a családok bezárnak, sok esetben még a tágabb család tagjai előtt is. Közös családi összejövetelek már csak esküvőkre, temetésekre, vagy keresztelőkre koncentrálódnak, akkor is csak ideig-óráig való megjelenésre (nem egész napos programra, az esti, mély beszélgetésekkel), mert mindenki rohan. Hogy folytassam a felsorolást: néha a ballagásra, vagy a diplomaosztásra – ha a család anyagilag ezeket a rendezvényeket megengedheti magának. A legtöbb család azonban ezt nem teheti meg.

Pedig a Gugli megmondja, hogy jól élünk, és meg is mutatja, hogy mások mindezt meg tudják tenni. Ebben a formában pedig ácsingózni kezdünk a Gugli által vetített jólét felé, és önmagunkat ostorozzuk azért, mert ha belegebedünk sem tudjuk elérni azt, amit más könnyedén igen. A Facebook pedig minderre csak ráerősít. Ott azért rosszabb a helyzet, mert az emberek úgy mondanak egy-egy cikkről véleményt, hogy magát a cikket meg sem nyitják, csak megnézik a képet, arról képződik bennük egy asszociáció. Szerencsés esetben ehhez elolvassák a felkomfot is, amit a bevezetőben hoz a kép alatt a megosztás. És azonnal meg is mondják a tutit – annak ellenére, hogy a csattanó minden esetben a cikk végén található.

Az így elkapkodott véleménynyilvánítást látják a véleményt nyilvánító ismerősei, akik szintén reagálni fognak (mert senki sem akar lemaradni) az ismerős véleményére úgy, hogy ők sem nyitják meg az adott cikket. … Ha kedvelik az ismerőst, akinek a kommentjére reagálnak, akkor egyetértenek vele, ha nem kedvelik, akkor, már csak szívatásból is, pejoratíve hülyének nyilvánítják, ellentmondva neki. És ezt az ismerősök ismerősei is látják, és reagálnak, hasonló indukciós folyamatok által vezérelten, ezen véleményekre. De ők sem veszik a fáradtságot arra, hogy megnyissák az adott cikket. Ezek azok az esetek, amikor egy cikk alatt több tíz komment olvasható, de egyiknek sincs köze a cikk tartalmához. A csoportok adminjai pontosan tudják, miről beszélek.

És, ha egy ilyen kommentfolyam elszabadul, azt az adminok moderálni sem tudják, ha a társas viselkedés illemszabályait be szeretnék tartani, lévén, megbántani senkit sem akarnak azzal, hogy jelezzék: Hello! A cikk nem erről szól! ….

Hogyan jön ide az ifjúság? Úgy, hogy ők mindezt látják. És, mivel már olvasónaplót is a Gugliból készítenek, zokszó nélkül hiszik el, amit a Facebookon a szüleik, a szüleik ismerősei, és a szüleik ismerőseinek ismerősei, egy-egy ilyen kommentfolyamban leírnak. Közben fogalmuk sincs arról, hogy az elvileg felelősségteljes felnőttek meg sem nyitották az adott cikket, ennek ellenére véleményezik, ergo: fel sem merül bennük a kérdés: pontos választ adnak-e a kommentelők az adott, a cikkben feszegetett kérdésre, vagy nem. Bennük annyi képződik le: rögzül a cikk címe, és rögzül a körülöttük élő felnőttek válasza a cím alatti kommentfolyamból. És máris kialakítják azt a véleményt, amit a felnőttek válaszai alapján az adott kérdésre megfelelőnek fognak találni. Miközben sejtésük sincs arról, hogy maguk a felnőtteknek fogalma nincs arról, konkrétan mi áll az adott cikkben, és úgy véleményezték azt.

Mert a gyerek bízik a felnőttben. Így bízik az általuk adott véleményekben is.

Ez régen is így volt. Csakhogy akkor családi összejöveteleken, közös programokon beszélgettek, meséltek a felnőttek, és a gyerekek itták minden szavukat. A felnőttek által mesélt történetek rögzültek, az ő kis életkoruknak megfelelően, de azonnal rögzült bennük az adott történetre adott felnőtti reakciók nyomán a következmények levonásának készsége is. Ilyen, építő jellegű beszélgetések zajlottak a disznóvágásokon, a búcsúkon, az áldozásokkor, a bérmálkozásokkor, a keresztelőkkor, az esküvőkön, stb. is. Csakhogy azóta olyan szinten szegényedett el a lakosság, hogy ezeket a családi összejöveteleket már csak nagyon kevés család képes finanszírozni. Az egymással való kapcsolattartáshoz marad a Facebook, a kérdéseink megválaszolására pedig a Googli. …

Ezért van az, hogy a politikát nem tudom figyelmen kívül hagyni a megnyilvánulásaimban.

Mert, ha figyelmesen olvassa az olvasó, láthatja: bár nem neveztem néven, de részletesen bemutattam korunk oktatás- táradalom-, és szociálpolitikájának minden káros következményét. Ez a társadalmi jelenség ugyanis, ha logikusan végiggondoljuk az olvasottakat, mind-mind egy-egy politikai döntés következménye. Ahhoz ugyanis, hogy egy ekkora társadalmat egy irányba lehessen terelni, oda minden esetben központi irányítás szükséges. Senkit nem szeretnék megbántani, de le kell írnom a régi mondást: A kolomp nélkül nem vonul a csorda sem.

Sokszor mondjuk: a fiataloké a jövő. Miközben azt elfelejtjük: a jövőjük építéséhez szükséges tudásanyagot tőlünk sajátítják el. Ha mi úgy politizálunk, hogy megnyitás nélkül véleményezünk egy-egy cikket, akkor egy vállrándítással fognak ők is tovasuhanni az adott kérdésen, miközben öntudatlanul, és tiltakozás nélkül rohannak a vesztükbe.  Miért?

Mert az emberek már nem beszélgetni járnak a Kávéházakba. Mert igény hiányában megszűntek az irodalmi estek. Sorolhatnám még, de a legfőbb indok: az embereket arra kényszerítették, hogy a mindennapi megélhetésükért küzdjenek. És ebben a közdelemben nincs sem idő, sem hely arra, hogy végiggondolhassák, ki, és miért tette ezt meg velük.

Nemcsak nyilvános fórumokon nem tudnak politizálni az emberek, hanem családban sem. A politizálásnak elveszett, kihalóban van a kultúrája. A gyermekek, a jövő nemzedéke így ezt megtanulni nem tudja, mert nincs, aki megtanítsa nekik. A fiatalok többsége úgy választ politikusi karriert, hogy szép reményekkel érkezik, majd megkeseredve idomul abba a politikai környezetbe, amelyet ráparancsolnak a régiek. Vagy kiszáll. Ha idomul, akkor változtatni nem fog tudni, akkor az emberek sanyargatását megállítani nem fogja tudni. Pedig az összes fiatal ezzel a céllal érkezik a politikai életbe.

Aztán meghasonul, majd megkeseredik, végül feladja.

De ettől függetlenül a politikai tudatlanságban tartott népnek még nem lesz fogalma arról, hogy azok is politikai döntések, amelyek első ránézésre nem annak látszanak. Mikorra pedig észbe kapunk, már rég késő lesz. Ha visszagondolunk Széchenyi, vagy Deák politikai életútjára, láthatjuk: azokban a társadalmi kultúrákban, amelyben a társadalom még tudott politizálni, volt vitakultúra, mert tudtak az emberek érvelni, kézzel fogható fejlődések történtek adott politikai irányítás alatt.

Mindezt nézzük meg most, a jelenleg adott körülmények kapcsán és által.

S hogy feleljek olvasóm kérdésére: mindezek okán nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljesen elhatárolódjak a politikától. Hiszen akár kimondva, akár kimondatlanul, de életünk egészét áthatják a legtöbbször hibás politikai döntések, és azok egyre károsabb következményei. Változtatni pedig csak a felismert dolgokon lehet, a rejtetteken nem. A társadalom pedig napjainkban már azt a nézetet vallja: amiről nem beszélünk, az nincs is. ….

 

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva. Az új leveleim csak ezen az oldalon kerülnek megosztásra.