Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

Hazánk, mint az Amputáció Nagyhatalma ....

2018. június 13. 07:10 - Öreganyus

amputacio_otto_bock.jpgAranyoskáim!

A napokban jelentették be, hogy hazánkat a végtagok amputációjának nagyhatalmaként tartják számon, messze, a nagyvilágban. Van ez így – szinte már csak negatív ranglistákat döntögetünk. Nem is kell ezt a tényt túlmagyarázni, inkább leírom a saját esetemet. Ez még akkor történt, amikor szó nem esett arról, milyen gáz bekerülni a magyar közegészségügyi rendszerbe, mégis, ha ott és akkor elveszítem az eszméletemet, a bal lábam combtól történő amputációjára ébredek. …. Kalandos történet. Elmesélem.

1999-et írtunk akkor, dolgoztam. Az ominózus nap előtt, hetekkel, már szúrdogált a lábam, és sántikáltam is, no, de hát önellátóként, albérletben nem volt sok esélyem arra, hogy kifeküdjem, amit elméletileg ki kellett volna feküdnöm. Dolgoztam hát. Majd a nap vége felé el kellett mennem wc-re – ahonnan már a mentőt kellett, hogy hívjam. A nadrágom letolása már nem sikerült. Nem. Nem csináltam össze magam, csakhogy addigra már olyan szinten dagadt be a bal lábam, hogy nem tudtam a nadrágot letolni magamról. S ha ez nem lett volna elég ok az ijedtségre, az egész lábam koromfekete volt. Pontosan tudtam: mélyvénásom van, itt már mese nincs – hívtam hát a mentősöket. Jöttek is gyorsan. Nem a sürgősségire vittek, hanem egyenesen a kórház érsebészetére. És megkezdődtek a kalandok. …

Már azonnal azzal, hogy rám néztek, megállapították, amit tudtam, és közölték: azonnal föl az osztályra, intenzív megfigyelés, szigorú fekvés, katéter behelyezése. Közben, majd az "intenzív"-osztályon elvégzik az ultrahang vizsgálatot, de ez az egész nem néz ki valami jól. Én még a szétvágott nadrágomon sajnálkoztam, és csak annyi jutott el, hogy „katéter”. .. Mivel volt már gyakorlatom benne, jeleztem, hogy nekem bizony bébi-katéterre van szükségem, a nagyobb ugyanis nem fog bemenni – mondatta velem a gyakorlati tapasztalat. … Meg sem hallották. … Amikor már négyen gyakorlatoztak a lábam között, annak érdekében, hogy a felnőtt méretet felhelyezzék, rájöttek, hogy hoppá! Itt bizony bébi-katéterre van szükség. A felhelyezést sikerrel megoldották, fel is kerültem az intenzívre, el is készült a dopleres vizsgálat, melynek eredményét, természetesen nem közölték velem. Mindezzel el is telt az éjszaka, jött a reggeli vizit. A főorvos kiakadt a katéteren, mondván, hogy mélyvénással ilyet nem lehet, és azzal a lendülettel ki is vetette azt onnan. ….

Majd felém fordulva közölte:

Lebeszéltük a klinikával, készüljön fel, helikopteres átszállítással, egy órán belül megérkezik oda, ahol is a bal láb combtól való amputációja el lesz végezve.

Pont. Kapkodtam a levegőt, és azt mondtam: Köszönöm, de nem élek a lehetőséggel. … A főorvos felhúzta a szemöldökét, majd közölte: Fogja fel, ez életmentő műtétnek számít, ebbe beleszólása nincs. Fogja föl, hogy már az alhasban sem mutatható ki keringés, ami, ha még föntebb húzódik, gyorsan elérheti a tüdőt, de akár a szívet is, és akkor már nem tudnak segíteni rajtam. Ezért kell vágni, mert nincs idő egyéb kezelgetési kísérletekre. …

Jeleztem a fődokinak, hogy oké, értem én. De ha mennem kell, megyek, és befejezem a földi létet, de bizony, hogy nem fogok láb nélkül létezni, mert amíg eszméletemnél vagyok, nem fogom aláírni a műtéti beleegyezést. A fődoki nem hitte el, amit hallott, rám küldte a kórház pszichiáterét, gyanítva, hogy nem vagyok normális. A pszichodoki azt állapította meg, hogy bizony beszámítható vagyok, amire is úgy reagált a kórház, hogy becsődítette az elérhető hozzátartozót, megkérve őt arra, hogy beszéljen rá a műtétre, eközben jól ráijesztve, hogy ha ezt nem teszi meg, akkor készüljön a temetésemre. … Persze ez az akció sem járt sikerrel, rendületlenül ragaszkodtam a lábamhoz.

Mivel meghalni nem hagyhattak, úgy döntöttek hát, hogy egy művénát ültetnek a nyakamba, azon keresztül kapom a vérhígítást, és közben imádkozzak azon, hogy ne haljak bele. Erre a verzióra már rábólintottam, aláírtam a beleegyezést, és megérkezett a stáb a metszéshez-beültetéshez. Körül állták a fejemet, kaptam egy injekciót, majd arra lettem figyelmes, hogy mindenki hátralép egy lépést, majd valami rácsapódik a fejemre és az arcomra. Mikor ki tudtam nyitni a szememet, láttam, hogy beterített a vér. Szédülni kezdtem, de addigra már újra körülöttem álltak, a metszést végző dokit eltolták az ágyamtól, és nagyon gyorsan dolgoztak. (Csak később tudtam meg, hogy a metszést végző doki alkolholtól enyhén befolyásolt állapotban artériát metszett át, nem vénát. … Darab-darab, gondolhatta. … Ezen eset másnapján – mint utólag megtudtam -, megköszönték a munkáját, én pedig, a többi jelen lévőnek köszönhetően életben maradtam.)

Persze minderről semmit sem tudtam, mert a beültetés másnapján jött egy hatalmas görcs, ami rángógörcsben végződött, ismételten sokan tolongtak körülöttem, de ez a nap csak foszlányokban van meg. … A harmadik, vagy negyedik (nem emlékszem pontosan) napon közölték velem: mikroembólia alakult ki a tüdőmön, a központi vérhígítás következményeként. … Akkor még nem tudtam, hogy az embóliába is illett volna belehalni, mert a következő napokon hol magamnál voltam, hol nem. Közel másfél hétre volt szüksége az agyamnak ahhoz, hogy már egy egész napot éberen töltsön, és felfoghassa, mi történik, mi történt velem. Eközben még felülni sem engedtek az ágyban. Egy élmény volt enni, és wc-zni is. … Közben nézelődtem, bár elkülönített szobában voltam, az eszméletlen betegeket tették a függönyökkel elválasztott ágyakkal teli megfigyelő részlegre. Mikor láttam, milyen sérülésekkel kerültek oda, már kicsit sem sajnáltam magam, én voltam a legkönnyebb eset.

Először akkor szembesültem azzal az emberfeletti teljesítménnyel, amit a nővérek és orvosok végeznek. Napközben idő nem volt arra, hogy beszélgessünk, de éjszaka sem sok. Ugyanolyan pörgéssel teltek számukra az éjjelek, mint a nappalok.

Aztán, amikor már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy azt higgyem, most már bátran felkelhetek, megpróbáltam. Amint lelógattam a lábam az ágyról, hasított bele olyan fájdalom, hogy visszahanyatlottam. Akkor elmagyarázták: a keringés még nincs rendben, maradjak a fenekemen, vagy megint nagy baj lesz. Fájt, hát elhittem. De akkor már ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább az esti mosdatásban én végezzem, ahogy és amennyire tudom, a saját magamhoz szükséges műveletsort. Azt megengedték. … A harmadik héten jutottunk el oda, hogy már felülhettem az ágyban, de nem állhattam rá a lábamra. Egy hónap múltán már képes voltam állni az ágyam mellett, később csoszogni is. Soha nem gondoltam volna, de szinte újra kellett tanulnom járni. …

3 hónapig voltam teljesen munkaképtelen. Eközben – önfenntartóként, az önfenntartás hiányában összeomlott az életem. De a lábam megmaradt. Ha vágják, hamarabb szabadulok. Igaz, akkor az akadálymentesítés hiányában lettem volna munkaképtelen, hiszen még most, 20 év múltán sem tudom azt mondani: tolonganának hazánkban az akadálymentesített munkahelyek. Akkoriban pedig még ennyi sem volt. … Mint ahogyan, akkoriban csak a kerekesszék (vagy a kétoldali hónalj-mankó) volt a perspektíva az amputációt követő mozgáshoz, a művégtagok akkortájt még nem voltak gyakoriak hazánkban, a TB pedig egyáltalán nem is támogatta, gyógyászati segédeszközként a beszerzését. ....

Zárójelben jegyzem meg: ma sem sokkal jobb a helyzet. Mert egyre kevesebb ezen eszközök beszerzésén az állami támogatás, ami azt jelenti, hogy egyre több amputált beteg számára válik megfizethetetlenné ezen eszközök beszerzése. Újra. Mert, mint mindenben, ebben a kérdésben is visszafelé haladunk. ...

Aranyoskáim!

Ez volt az én történetem, amivel csak annyit szerettem volna érzékeltetni: a probléma bizony nem újkeletű, és igen, hazánk az Amputáció Nagyhatalma. Olcsóbb. Gyorsabb. Ellátószemélyzetet kímélőbb megoldás. Meg persze, kíméli a kórházak költségvetését is, hiszen az amputációt nem végeznek el minden kórházban. Átirányított beteg pedig kevesebbe kerül adott kórháznak, mint az ápolt beteg. A klinikákra ugyanis még van állami költségvetés, egyéb kórházakra már nincs.

És nemcsak ez a baj. A Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság más problémára is felhívja a figyelmet:

„Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagy amputációt követő halálozás tekintetében is listavezetők vagyunk: az ilyen beavatkozások után itthon minden ötödik beteg meghal a kórházban. Ez a halálozási arány a legkedvezőbb finn adatok háromszorosa.”

Hát igen. Ez a második pont – a kórházi fertőzések kérdése. Akkoriban, amikor az életemért küzdöttek, ez még nem is volt kérdés. Minden szobában volt kézfertőtlenítő, és kesztyűből is volt elegendő az orvosok és nővérek számára. És ezek csak azok, amikre nekem, betegként rálátásom volt. Mint ahogyan azt is látom, hogy napjainkban mindezek eltűntek a kórházakból. Nem is csoda hát, hogy fertőzések következtében, tudtukon kívül, egyre többen meghalni mennek be a kórházakba. Ebben a formában még azon sem lehet csodálkozni, hogy nemcsak a civilek számára, de pártok kérdéseire sem adnak választ az illetékes minisztériumnál arra, hogy konkrétan hányan haltak már meg a magyar közegészségügyi rendszerben kórházi fertőzések következtében?

Bár, az új emberminiszterünk szívesen tanácsolja azt: ha a 10 Parancsolat szerint élsz, nem kerülsz be a kórházba. … Ha az amputációkra gondolunk, köztük az én esetmre, akkor erre azt mondanám: ha megvolna a 8 óra munka, 8 óra pihenés egyensúlya, kevesebb mélyvénás gondok fordulnának elő, kevesebb amputációs lehetőséggel. Ha a cukorbetegségek miatti amputációkra gondolok, akkor pedig azt mondom: élhető munkabérek biztosítása mellett egészségesebb étrenddel (a speciális étrend biztosítására gondolok itt), szintén elkerülhető a cukorbetegség miatti amputáció. Mint ahogyan azokban az esetekben is, ha csak simán odafigyelünk a közutakon, és autónkkal nem daráljuk be a gyalogosokat, a bicikliseket, és a motorosokat (vagy éppen a többi autóst) – a végtagjaikkal együtt. Vagy: ha a Munkabiztonsági Felügyelet (a munkáltatókkal karöltve) valóban odafigyelne a munkabiztonságra. Kevesebb üzemi baleset kevesebb amputációt eredményezne.

És ne soroljuk, mert a listát még órákig lehetne folytatni.

Hazánk amputációs nagyhatalom. Ez nem most kezdődött, és nem is most lesz vége.

Jogalkotói akarat ugyanis nem igazán mutatkozik arra, hogy ez a tény megváltozhasson.

Ezért nem árt szem előtt tartani, mielőtt az orvosokat állnánk neki köpdösni a rengeteg amputációért: az orvos, amikor az amputációt javasolja, figyelembe veszi azon összes körülményt, ami a rendelkezésére áll, ami üzleti-gazdasági titoknak minősül, és amiről a munkaszerződése szerint nem beszélhet a betegnek. Ha pedig a beteg eszméletlen, akkor az amputációról szóló döntés nyomása a hozzátartozókra nehezedik. Mint amputációt megúszott beteg, viszont azt mondhatom: az azóta eltelt, lassan 20 évben kb. százezerszer bántam meg, hogy ott és akkor, nem hagytam levágni. Mert bizony az amputációra szánt végtagot hiába mentik meg, az már sosem lesz 100%-os végtag. Vagy tudod használni, vagy nem. Ha éppen a „nem” időszakban vagy, akkor pedig tudnod kell viselni azokat a fájdalmakat, amit a megmentett végtag okoz neked.

Szomorúan ölel titeket:

Öreganyus

Fotó: Otto Bock

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza

komment
süti beállítások módosítása