Nádfedeles

Csak ülök és mesélek ...

A gyermekkori viselkedési zavarokról ...

2018. március 19. 09:14 - Öreganyus

vigyorgo_capa.jpgAranyoskáim!

Ma olyan, titeket érintő betegségekről mesélek nektek, amelyek bár léteznek, de tulajdonképpen nem biztos, hogy betegségek – mégis gyógyszerrel kezelik őket. Ezek a viselkedészavarokat gyógyító gyógyszerek, amivel a renitens viselkedésű gyermek gondolkodását, aktivitását igyekeznek a társadalom által elvárt szintre terelni, lelassítva, vagy éppen felpörgetve azt. Miközben a gyógyszereket felírják ezekre az ún. viselkedési zavarokra, nem veszik figyelembe a gyermeket a saját családjában érő impulzusokat, amelyek elesetleg kiválthatják az adott viselkedészavart.

Természetesen léteznek azok a viselkedési zavarok, amelyek valóban gyógyszerrel történő kompenzálásra szorulnak, de nagyon sok gyermek kerül akként gyógyszeres terápia alá, hogy a viselkedési zavarait kiváltó otthoni körülményeket nem vizsgálják meg a dagnózisaikat felállító orvosok. Ma róluk írok.

Figyelemzavaros hiperaktivitási zavar. Jegyezzétek meg jól ezt a diagnózist, Drágáim, mert bár már egészen kisgyermekkorban felállítják az orvosok, ha nagykorúvá váltok, felül lehet vizsgáltatnotok nemcsak magát a diagnózist, hanem annak a gyógyszeres kezelési formáit is. (Ez a későbbi gyermekvállalásotokkal kapcsolatban igen fontos tényező, hiszen, egy gyermek elhelyezési ügy kapcsán jóval kevesebb eséllyel indulhat az a szülő, akinél bármiféle gondolkodás-viselkedési zavar már eleve, és már évek óta diagnosztizálva van.) Azokban az esetekben hatékony a diagnózis felülvizsgáltatása, ahol a saját emlékeitek szerint a gyermekkorotok vagy bántalmazásban, és terrorban telt, vagy pedig egyéb olyan beható tényezővel bírt, amely e viselkedési zavart kiválthatta, azaz: nem az agyi-idegi folyamatok sérülése okozta, hanem külső beható tényező. Ha képesek vagytok befolyásolás nélküli emlékezésre, akkor minderre fény fog derülni, igen gyorsan.

Ez a tanács nemcsak az ADHD diagnózisokra, hanem a mániás-, és bipoláris depressziónak nevezett diagnózisokra is vonatkozik, Drágáim, melyeket szintén külső, beható tényezők váltanak ki. Illetve: okozhatja még az idegrendszer részleges begyulladása is (autoimmun betegségek esetén). A pszichiáterek ezeknél a diagnózisoknál sem vizsgálják az egyént ért külső beható életkörülményeket, hanem csak felállítják a diagnózist, és gyógyszerekkel azonnal leszedálják a pácienst. Ezekkel a diagnózisokkal azonban tudtukon kívül korlátozzák az általuk kezelt páciens gyermeknevelésre való képességét, és az elhelyezési perekben a hatóság szemében/megítélésében a gyermekeik szülői felügyeletére való képességét is, a későbbiekben.

Mindössze azáltal, hogy a diagnózis felállításakor nem voltak elég alaposak és körültekintőek. Ezért javaslom, hogy mindenki, aki ezekkel, vagy hasonló diagnózisokkal él, ha nagykorúvá válik, és elgondolkodik az életén, ismerve a saját személyiségét, összevetve azzal, hogy mi történt vele, ami esetleg kiválthatta az orvosok által diagnosztizált viselkedési zavarokat, az bátran kérje a diagnózis felülvizsgálatát. Mert ezek a diagnózisok minden, későbbi hatósági eljárásban, mintegy „zsidó-csillagként”, ott fog virítani a homlokán, és esélye sem marad a tényleges intézkedésre.

Tegnap írtam arról, hogy az iskoláknak nincs fegyelmezési eszközük a renitensen viselkedő diákokkal (és szüleikkel) szemben. A mai, és egyre szabadabb, szabályrendszer nélküli szülői nevelési elvek következtében egyre több gyermek válik képtelenné arra, hogy az iskolai (és ebből adódóan később a munkahelyi) szabályrendszerekhez alkalmazkodni legyen képes. Mivel az otthonában szabadosan nevelt gyermek nem ismeri a szabályrendszereket, így azokhoz alkalmazkodni sem tud, ezáltal, bekerülve az iskolába, a pedagógusok igen hamar viselkedési zavarnak nyilvánítják az ő, iskolai szabályrendszereket elutasító viselkedését. Ebből adódóan orvoshoz küldik, diagnózisért, csak azért, mert részükről – eszköztelenül – valóban kezelhetetlen az érintett gyermek. S mivel pedagógus javasolja, az orvos egyértelműen nem fogja megvizsgálni a gyermek életkörülményeit, a gyermek nevelésének szülői elveit, és annak következményeit, hanem csak bediagnosztizálja, és gyógyszerrel leszedálja a hozzá irányított gyermeket. Aki egy életen keresztül viszi majd magával, bélyegként ezt a diagnózist.

A szegény szociális környezetben élő gyermekek, például kétszer olyan gyakorisággal kapják meg az ADHD diagnózist, mint társaik. Pedig náluk mindössze a szociális- és kulturális fejlettség hiánya – családi szinten – az, ami miatt nem tudnak, nem képesek az intézményi szabályrendszerekhez alkalmazkodni. Ha a szülők sem ismerik az elvárt szabályrendszereket, egyértelműen nem tudják megtanítani azt a gyermekeiknek sem. Minek okán az ő gyermekük is ki fog lógni a sorból. Csak egy példát mondok, a jobb érthetőség kedvéért: például, otthon nem használják a papírzsebkendőt (vagy a kést és a villát). Az óvodába bekerülve a gyermek nem lesz képes, a társaival együtt papírzsebkendőt használni orrfúváshoz, hanem kicsapja, mint otthon. Máris viselkedészavarosnak fogják nyilvánítani, és orvoshoz irányítani őt. Ugyanez a helyzet a késsel-villával való étkezés esetében is fennállhat, hiszen, ha otthon csak kanállal, vagy kézzel megfogva az ételt esznek, akkor az óvodában is úgy fognak enni ezek a gyermekek. Mert ezt szokták meg. Szintén viselkedési zavarosnak nyilvánítandóakká válnak, és kezelésre küldik őket.

Ha a gyermeket érinti szülei válása, esetleg a PAS, szintén viselkedési devianciát mutathat az óvodában, iskolában. Nem minden válás zajlik szépen. Ha a családon beüli erőszak is szerepel a szülők repertoárjában, akkor a gyermek alvás- és étkezési zavarossá válik, akkor is, ha nincs a szülők között bontóper folyamatban. Az a gyermek, aki nem alussza ki magát (és ehhez nincs szükség huzamosabb időintervallumra sem), egyértelműen figyelemhiányos lesz a képző intézményben. Ha nem tárják föl idejében az életkörülményei okozta stressz mértékét, és hosszát, egyértelműen meg fogja kapni a diagnózist, a gyógyszerezéssel együtt. Ha a viselkedési zavarát a PAS váltotta ki, akkor a PAS még tovább mélyül, hiszen a PAS induktor azonnal fegyverként használja gyermeke legújabb diagnózisát, rábizonyítani igyekezvén a PAS célszemélyre, hogy az ő viselkedése és a gyermekhez való hozzáállása okozta gyermekük figyelemzavarát. Mivel ebben a formában a gyermek életkörülményei nemhogy nem változnak, de mélyülnek is a traumák, a viselkedészavara – még gyógyszeres kezelés mellett is – fokozódni fog.

De nem is szükséges ahhoz egy válás, hogy a gyermeket olyan fokú trauma érje otthon, ami a képző intézményekben már viselkedési zavarnak számít. Ehhez mindössze az is elegendő, ha egy, a gyermek által magas hőfokon szeretett családtag súlyosan megbetegszik, esetleg meghal. A gyermek ezt az élethelyzetet sem tudja a megfelelő módon feldolgozni, ha a többi családtagja a saját trauma-élményének és/vagy gyászának feldolgozásával van elfoglalva elsősorban. Ami óhatatlanul előfordul. Ezekben az esetekben sem vizsgálják az orvosok az életkörülményeket, hanem csak felállítják a diagnózist, és gyógyszerrel kezelnek.

Szintén ez a helyzet a verve nevelt gyermekek esetében is. Ilyenkor két eset lehetséges. 1.) A verve nevelt gyermekek az iskolában is visszahúzódóakká válnak, kínosan ügyelve arra, nehogy véletlenül kezdeményezzenek bármit is, vagy kitűnjenek bármivel is. Mivel otthon is ezt kell tenniük, ezt a szabályt átviszik a képző intézménybe is. A pedagógus soha nem fogja megtudni, mennyire okosak ők valójában, mert elrejtik agyi kapacitásukat a tanár elől. Egyértelműen figyelemhiányossá fogják őket nyilvánítani. 2.) Azokban az esetekben, amikor a gyermek otthoni bántalmazása túl korán kezdődött és/vagy túl erőssé vált az évek folyamán, maga a gyermek sem képes arra, hogy más problémamegoldási technikát elsajátítson. Agresszívan reagál társai megnyilvánulásaira, de a tanáraira is. Őt hamarabb fogják orvoshoz küldeni renitens viselkedésével, mint azt az otthon bántalmazott társát, aki inkább visszahúzódik, és láthatatlanná válik az iskolában. És az orvosnak esze ágában sem lesz megkérdezni azt, a hozzá irányított gyermektől, hogy őt hogyan, milyen eszközökkel-módszerekkel nevelik otthon. A körülmények szintén feltáratlanok maradnak, és a gyermek begyógyszerezésre kerül.

mentalis_zavarok.jpg

Több kutatás is készült a témában. Ezek közül párat kiemelnék. Ackerman és munkatársai 1998-ban bizonyították, hogy az otthonaikban fizikai- és szexuális bántalmazást elszenvedett fiúk 75%-a, a lányok 35%-a kapott ADHD diagnózist. Cohen és munkatársai, 2002-ben bizonyították, hogy az elvált szülők gyermekei 14-szer, a bántalmazott gyermekek 15-ször gyakrabban kapnak ADHD diagnózist, mint ezekkel az életkörülményekkel nem rendelkező társaik.

Ugyanakkor Nigg, 2006-ban bizonyította, hogy az alacsony születési súly, a magzati ártalmak (az anya dohányzása, szerfüggősége, magzati vitaminhiány, stb.) oxigénhiány, agyfejlődési zavarok is okozhatják az ADHD-t. Ezekben az esetekben kellő és szükséges a diagnózis felállítása, és a gyógyszeres kezelés megkezdése, annak érdekében, hogy az érintett gyermek teljes életet élhessen. Ugyanakkor itt sem árt azért megjegyezni, Drágáim, hogy az agy fejlődésének lemaradását különféle fejlesztő programokkal lehet ma már kompenzálni, gyógyszeres beavatkozás nélkül is.

Már 1902-ben Still jelezte, akkor még csak szindrómaként ezt a betegségcsoportot, idegrendszeri betegségből, és/vagy sérülésből felgyógyult gyermekeknél, de már ő is kihangsúlyozta, hogy a szindróma nem tévesztendő össze a negatív környezeti-családi hatásokra adott, a gyermekek viselkedése vonatkozásában hasonlatos tünetekkel. Arról pedig, hogy az ADHD megjelenése a fertőző betegségek lefolyásával is kapcsolatban áll, Barkley beszélt először, 1990-ben.

Az orvosok az ADHD kapcsán sokszor emlegetik az ezzel a diagnózissal ellátott gyermekek agyi térfogatának deformitását, és erre alapozzák a diagnózis és a gyógyszerezés szükségességét. Baumeister és Hawkins, 2001-ben átvilágította az ADHD és az agyi sérülések közötti összefüggések felmérését célzó kutatásokat, azok eredményeit, és bebizonyította, hogy nevezett kutatások mindegyike tulajdonképpen, érdemben nem értékelhető eredménnyel zárult. Megállapították, hogy volt olyan kutatás, ahol a vizsgált személyek eltérő életkorúak, illetve neműek voltak (egyértelműen eltérő agyi kapacitással, és térfogattal). Kiderítette azt is, hogy az ilyen vizsgálatok során tetten ért agyi eltérések nem specifikusan az ADHD-re jellemzőek, illetve az eredmények nem megismételhetőek, vagy pedig a precizebb méréseknél el is tűntek a különbségek a kontrollcsoportok között.

Lakhan és Kirchgessner 2012-ben bizonyította, hogy z ADHD gyógyszeres kezelése nem gyógyítja magát a zavart. Ha gyógyszert szednek, akkor, a gyógyszerek stimuláló hatása miatt fokozódnak bizonyos kognitív képességek, ugyanakkor nem növelik az IQ-t, és az iskolai teljesítményt sem. …

Egyre többet hallunk fiatal sportoló fiúkról, akik hirtelen szívhalál miatt (általában edzés közben) életüket vesztik. Többségük az Atomoxetine nevű stimulánst szedte, amit az ADHD kezelésére írnak föl. A szer szedése közben nemcsak a vérnyomás növekszik, hanem a szív frekvenciája is, 5-10 ütéssel nagyobb lesz. S ha erre még rájön a sporttevékenység kiváltotta fizikai terhelés, adott a végkövetkezmény. De bizonyították kutatók már azt is, hogy a testmagasság növekedésében az ADHD-t elfedő gyógyszerek szedése következtében a gyermekek évente átlagosan 1 cm-el maradtak le társaiktól. (Volt olyan gyermek is, akinek testmagasság fejlődése a gyógyszerek hatására megállt. Mint ahogyan olyan eset is előfordult, hogy a szedett gyógyszerek hatására a gyermek végső pszichózisba esett.)

A Gyógypedagógiai Szemle 2014/3. számában írt a viselekdészavarok méréséről, és a mérési eredmények tulajdonképpeni helytállóságáról. Itt is, kiemelten felhívják a figyelmet arra a szekértők, hogy

"Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk, hogy a skálán kapott eredményeket mindössze irányadónak lehet tekinteni, az így szerzett adatokat csak óvatosan, mindössze útmutatóként szabad kezelni."

Aranyoskáim!

Nem is írok többet a kutatási eredményekről, mert irtó unalmassá válik e levél számotokra, ha folytatom. Szerencsére egyre több kutatással bizonyítják ma már e diagnózis nem megfelelő voltát, és a gyógyszeres kezelések hatástalanságát is (kivéve a magzati életben bekövetkező károsodások okozta ADHD eseteit!). Nem véltelenül javasoltam még levelem elején azt, hogy ha ezzel a diagnózissal telt a gyermekkorotok, akkor, ha betöltöttétek a 18. életéveteket, menjetek el egy jó pszichiáterhez, tárjátok fel számára a gyermekkorotok traumáit, és kérjétek, mindennek fényében az újradiagnosztizálásotokat.

Az ADHD bélyegének káros hatásaival az életetekre ugyanis leghamarabb akkor fogtok szembesülni, ha megpályáztok egy állást, és az állásinterjút követően nem fognak titeket visszahívni. Hiszen egy „viselkedészavaros” munkavállalót nem szívesen alkalmaz egyetlen munkaadó sem. A diagnózist pedig hiába tagadjátok le, mondjuk az állásinterjún, ha megjelentek (márpedig meg kell) az üzemorvosnál, a felvételeteket megelőzően, az orvosi előzményeket ismertető kartotékrendszerből úgyis kiderül (ne feledjétek, most már egyablakos egészségügyi kartotékrendszer áll az üzemorvosok rendelkezésére, látni fogják – akkor is, ha tagadjátok).

Ugyanez vonatkozik majd a bírósági- és gyámhivatali eljárásokra, ha harcolnotok kell egy bontóperben a gyermekeitek felügyeleti jogáért. Nincs olyan hatóság a gyermekek védelmének rendszerében, amelyik jóváhagyná, hogy egy „viselkedészavaros” szülőnél a gyermek szülői felügyeletét biztonságban tudná, és a gyermeket az ADHD diagnózisával élő szülőhöz helyezné. Ugyanakkor ez a diagnózis meg fogja nehezíteni a bontópert követően a gyermekeitekkel való kapcsolattartást is, tekintettel arra, hogy ha kéred egy elmaradt kapcsolattartás pótlását, nem fognak a segítségedre sietni. Abból a téves társadalmi nézetből adódóan, hogy ha pszichésen gyógyszeresen kezelt vagy (azt nem fogják megvizsgálni, hogy alappal, vagy alap nélkül kezelnek-e pszichés szerekkel), akkor veszélyt jelentesz a saját gyermekedre. Ha alappal kezelnek szerekkel, akkor így is kell tenniük. És ha nem? Ha nincs alap, csak egy felületes orvosi diagnózis? ....

Ha fájdalmakkal és traumákkal terhelt gyermekkorod következtében kaptad meg ezt a diagnózist, akkor előzd meg egy felülvizsgálattal azt, hogy a traumákat a felnőtt korodra is átvidd, és ezzel még több traumát vonzz be az életedbe – mindössze egy tévesen felállított diagnózis folytán.  A felülvizsgálathoz azonban be kell töltened a nagykorúságot.

Mert ne feledjétek: korunk ADHD diagnózisainak csak a töredéke takar valós diagnózist (ezek a magzati életben bekövetkezett károsodások okozta agyi-idegrendszeri működési zavarok, vagy fertőző betegségek, esetleg oltások mellékhatásaiként jelentkező zavarok). A többi diagnózis mindegyike a gyermekkorotok életkörülményeinek figyelmen kívül hagyásával szerzett bélyeg a homlokotokon. És ezt a bélyeget bizony le lehet vetetni, egy, minden körülményt feltáró felülvizsgálattal.

Még valami: ehhez ne a kezelőorvosod segítségét kérd, mert ő sosem fogja kimondani azt, hogy bocsika, tévedtem, ne haragudj. Másik orvoshoz menj, lehetőleg másik megyébe is, mert megyén belül sem fogsz olyan orvost találni, aki egy megyebelijének a diagnózisát felülbírálná. Mert ne felejtsd: nem láttál még olyan hollót, amelyik a másik hollónak vájná ki a szemét. … Okosan. A jövődért.

Szeretettel ölel titeket:

Öreganyus

 

Ha várod a következő történetet, akkor, kérlek, like-old a Nádfedeles blog Facebook oldalát,ide kattintva,  Ott kerül megosztásra elsőként. Ha elégedett vagy a tartalommal, like-olhatod, és meg is oszthatod, ha időd, és kedved engedi. Ha pedig átviszed a tartalmat egy másik blogra, kérlek, linkelj vissza.

komment
süti beállítások módosítása